Mi lenne, ha ezt leírnád nekem?

A mai nap délelőttjét Bélus fiammal töltöttem. Ügyeket intéztünk, vásároltunk. Ritkán adódik ilyen alkalom, örültem az együttlétünknek. Várakozás közben beszélgettünk. Emlékeket is idéztem. Mi lenne, ha ezt leírnád nekem? - kérdezte. Csodálkozva néztem rá. Finoman, kicsit szégyenlősen mosolygott a bajsza alatt. - Én elfelejtem. - mondta.

Nem is olyan régen Gergő ugyanezt kérte tőlem. Meséljek a gyerek Gergőről neki. Mert ő sok mindenre nem emlékszik abból az időből.

Ma egész nap ez jár a fejemben. Emlékezni... ha tudnák, hogy nekem is milyen nehéz. Miért van az, hogy a sok szép és jó mellett, először a rossz dolgok jutnak eszembe? Igaz, hosszú éveken keresztül csak a drogról, a droggal kapcsolatos kínjainkról szólt az életünk. Tetszik, vagy sem, ma is ennek a levét isszuk. Nehéz túllépni ezen. Az élet minden területén.
Az "emlék", ami ezt a kérést előhozta a gyerekemből, a balesetével kapcsolatos volt. TB ügyben intézkedtünk, és akkor számoltam hangosan, hogy mennyi idő telt el azóta... Visszafelé mentem az időben. Két éve, hogy ennél a cégnél dolgozik. Előtte kb. egy évig dolgozott Marci bácsival.


Már négy éve, 2006 őszén történt.

Egy péntek éjszaka nem jött haza. Nem volt szokása ilyesmi. Akárhogy/akárhol is élt, mindig tudtuk merre van. Ha erdőben, akkor azt, ha máshol, akkor azt is. Nem értettem, rossz érzésem volt. Elkezdtem keresni. A mentősöknél kötöttem ki végül, akik pont műszak-váltottak. Tíz órakor végre megtudtuk. A Korányiba vitték reggel hét körül... nem tudják mi történt vele pontosan, de még él. Reszketve mentünk be a kórházba. A Rákos patak partján szedték össze, eszméletlen volt. Mellette injekciós tűk, ami egyértelműen jelezte, hogy heroinozott, és túladagolásra gyanakodtak. Ezért került abba a kórházba.
Mire mi odaértünk az ágyához, már magánál volt, és megismert bennünket. Még rajta volt a hatalmas fólia, amivel melegítették a lehűlés miatt. Öt napig feküdt az intenzíven. A lába az eredi méret többszörösére dagadt, az elhalt izomsejtek mérgezték a szervezetét, a veséje bajban volt. Dialízist kapott.
Öt napon keresztül azt hallgattuk, hogy meg fog halni.Aztán, mikor már túl volt az életveszélyen, akkor azt mondták, hogy nem tudják megmenteni a lábát, amputálni kell.
Mindenkit megismert, aki bement hozzá látogatóba... család, kolléga, barátok... De a történtekre nem emlékezett.
Az orvosok nem mondtak semmi konkrétumot. Egyszerűen nem tudták, marad- e valami maradandó károsodása. Egyben voltak biztosak: lassú lesz a gyógyulás.
Kb. két hét után került át a pszichiátriára. Nehéz időszak kezdődött számára.Ő mindig is olyan ember volt, aki keveset szólt. Itt pedig beszélgetni kellett volna a pszichiáterrel. Megcsinált mindent, amit mondtak neki, de nem nagyon lehetett szóra bírni. A lába folyamatosan, és nagyon fájt. Erre nagyon sokat panaszkodott. És bármit mondtak/tunk neki, képtelen volt megjegyezni. Ekkor lett világos és egyértelmű számunkra, hogy az egyik maradandó dolog ebből a balesetből kifolyólag a rövidtávú emlékezetének károsodása lett. Nem tudni meddig feküdt eszméletlenül a patak partján, az agyába nem jutott elég oxigén... Lehet javítani, edzeni az agyat, de kínlódni fog vele mindig. Így is lett.
Decemberben már itthon töltötte a hétvégéket, majd január végén végleg elbocsátották a kórházból. Féltünk, hogy fogja tudni ellátni magát, ha egyedül marad, de ebből nem volt semmi probléma. Április elején kezdett újra dolgozni Marci bácsival. Az öreg tudta a balesetet, tudta a memória zavart, vállalta, hogy foglalkoztatja. Nagyon szerette Bélust, a kórházban is meglátogatta.
Az első napon elkísértem a megadott találkozóhelyre. Aztán másnaptól már egyedül közlekedett, ahogy teltek a napok, hetek, hónapok egyre magabiztosabban. A szakmájából semmit nem felejtett. A lábfájása is elmúlt kb. fél év múlva. Ahogy azt a Korányiban az orvosok megjósolták... :o)))

A balesete után az első dolog, amit vett magának, egy számítógép volt. Hosszú-hosszú időn keresztül azt gondoltam, hogy felcserélte a drogot a számítógéppel... hogy most annak a rabja lett. Borókám mindig mondta, nyugi! Bélusnak idő kell. Lassan eszmél, lassan nyit. És igaza lett. Megismerkedett egy számítógépes játékon keresztül egy fiatalokból álló társasággal, velük már beszélgetett is. Aztán egyszer elment az első találkozójukra... és rendszeresek lettek ezek a találkozók.

És most, végrevégrevégre, már udvarol!!!!!!!

Drága gyermekem!

Most ennyi jutott eszembe erről az emlékről...
Nem a teljes történet, hiszen nem meséltem Gergő első reakciójáról, amikor megtudta, hogy túladagoltad magad...
Nem meséltem arról az érzésről, ami akkor éreztünk édesapáddal, amikor az első reggel, a kórházban a kezünkbe nyomták a vizes ruháidat. Egy fekete nejlonzsákban. Mint, amikor a Dédi meghalt, és megkaptuk a holmiját...
Nem meséltem arról, hogy a Mama hogy viselte azt a pár hónapot...
Nem mondtam semmit arról, mit érzek most, hogy felidéztem a történteket...

Egyszer majd folytatom az emlékezést.
És akkor abban már lesznek vidámabb dolgok is.