Változásaim...

Az alábbi írás nem ma született. De én írtam, 2009. március 19-én. Egy másik blogba. Ma sem gondolom másképp. Talán megmutat valamit abból a változásból, amin keresztül mentem addig.
Aztán majd mesélek a többiről is. Leginkább Gergőnek, mert ezt kérte ma tőlem. De azért másnak is. Akit érdekel...

Lássuk hát!



Egy bejegyzés az anyaságról vihart kavart bennem. Újra és újra visszatértem, elolvastam... és látni akartam magam! A régi énem... a mostanit.

Merthogy más a kettő.... NAGYON más!

Mindig anya akartam lenni.

Persze ez nem volt régebben ilyen egyértelmű... ennyire egyszerű számomra... Csak mostanában érzem, ÉRTEM, hogy ez MINDIG így volt.

Már kislánykoromban anya voltam, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében.

Vigyáztam a testvéreimre, mert Anyunak dolgoznia kellett, lehetetlen munka-időbeosztásban, ami egyáltalán nem volt gyerekbarát... Felügyeltem őket, főztem rájuk, vigasztaltam őket, örültem velük. Nem vettem zokon ezt a pozíciót. Mit tudtam én akkor, hogy a gyerekkorom veszik el tőlem éppen. Szerettem a testvéreimet, még ha időnként el is fogott a vágy, hogy én is mehessek moziba, kirándulni... vagy csak a szomszédos Margitszigetre. Mint a többi korombeli.

Amikor már nagyobbacska voltam, mondhatni felnőtt (hiszen dolgoztam), az unokatestvéreimmel babáztam. Kicsik voltak, a szülők fiatalok, szerettem őket, szívesen utaztam hétvégén és minden szabadidőmben, hogy vigyázzak a fiúkra. Sok szép órát töltöttem náluk.

És pillanatok alatt eljött az ideje, hogy a saját gyerekeimmel törődhessek ...

Alig tizenkilenc évesen már az én babámat ringathattam, és négy évvel később Gergő is velünk volt. Ezt is természetesnek tartottam... akkor.

SZERETTEM, gondoztam őket. De NEM tudatosan vállalva az anyaságot.Nem voltak elképzeléseim hogyan akarom nevelni, iskoláztatni őket, csináltam, ahogy mástól láttam. Családon belüli példák voltak ezek, miért kérdőjeleztem volna meg? Gondoltam jó ez így...

Aztán sok évvel később foglalkozni kezdtem magammal... Milyen furcsa ezt így, leírva látni... kicsit nagyképűnek tűnik most...

Pedig véresen komoly volt a feladat... NEKEM!

Akkor már hosszú évek óta küzdöttünk a szörnnyel, minden eredmény nélkül.

Azt gondoltam magamról, rossz anya voltam... vagyok... azért lettek drogfüggők a fiaim...... hogy ÉN vagyok a hibás...


Volt olyan időszak is az életemben, hogy mártírként éltem. A röhej az, hogy ezt SENKI NEM várta el tőlem... csak ostoba voltam, sajnáltam magam... a családom... hogy így alakult az életem/életünk... kényelmesebb volt ezt hinni, mint szembenézni a VALÓDI hibáimmal, és változtatni azokon...

Hogy megtapasztalhassam végre...

Milyen ember...

Milyen feleség...

Milyen anya vagyok.

Aztán el kellett fogadnom, hogy ettől az önsajnálattól nem jön rendbe az életem, nem lesznek gyógyultak a gyerekeim.

Jó ideig hiába mondták az okosok, hogy addig nem lesz változás a környezetemben, míg magam nem változom.

Nem hittem el.. vagy nem tudtam, hol is kezdjem. Szerencsére a SORS rávezettet erre az útra.

A Csernus-féle Helyen voltam, mikor azt kaptam egyszer házi feladatul a csoporttól, hogy egy hét múlva mondjak KÉT dolgot, amit CSAK MAGAMÉRT CSINÁLOK!

Megoldhatatlannak tűnt számomra. NEM találtam egy félre sem, nemhogy kettőre... Pedig akkorra már túl voltam számos önismereti tréningen...

Azt hittem tudom, ki vagyok... mire van szükségem. Bár még mindig magamat hibáztattam a fiúk függőségéért! Még mindig úgy gondoltam magamra, mint rossz anyára.

Nemhogy egy hét, de még egy hónap múlva sem tudtam mondani semmit.

Azt hiszem ez volt az IGAZI választóvonal. A pofán-csapás.

Szépen, sorban találtam magamban értéket.... kezdtem hinni, hogy akkor is szerethető leszek, ha azt mondom: NEM!

Hogy nem baj, ha van önálló véleményem... sőt, ki is mondom azt, még akkor is, ha nem egyezik máséval!

Nem kell mindig, mindenkinek megfelelnem!

Nem mondom, hogy manapság soha nem jönnek elő a rémes gondolataim, de már TUDOM, hogy nem vagyok rossz.

ANYA vagyok... néha jól döntök, vagy éppen hibázom... de MINDIG SZERETEK!

... és maradok az a régi kislány, aki még ma is sokszor megy az ösztönei után.

Mert én ÉN vagyok.