Az alábbi írás nem ma született. De én írtam, 2009. március 19-én. Egy másik blogba. Ma sem gondolom másképp. Talán megmutat valamit abból a változásból, amin keresztül mentem addig.
Aztán majd mesélek a többiről is. Leginkább Gergőnek, mert ezt kérte ma tőlem. De azért másnak is. Akit érdekel...
Lássuk hát!
Egy bejegyzés az anyaságról vihart kavart bennem. Újra és újra visszatértem, elolvastam... és látni akartam magam! A régi énem... a mostanit.
Merthogy más a kettő.... NAGYON más!
Mindig anya akartam lenni.
Persze ez nem volt régebben ilyen egyértelmű... ennyire egyszerű számomra... Csak mostanában érzem, ÉRTEM, hogy ez MINDIG így volt.
Már kislánykoromban anya voltam, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében.
Vigyáztam a testvéreimre, mert Anyunak dolgoznia kellett, lehetetlen munka-időbeosztásban, ami egyáltalán nem volt gyerekbarát... Felügyeltem őket, főztem rájuk, vigasztaltam őket, örültem velük. Nem vettem zokon ezt a pozíciót. Mit tudtam én akkor, hogy a gyerekkorom veszik el tőlem éppen. Szerettem a testvéreimet, még ha időnként el is fogott a vágy, hogy én is mehessek moziba, kirándulni... vagy csak a szomszédos Margitszigetre. Mint a többi korombeli.
Amikor már nagyobbacska voltam, mondhatni felnőtt (hiszen dolgoztam), az unokatestvéreimmel babáztam. Kicsik voltak, a szülők fiatalok, szerettem őket, szívesen utaztam hétvégén és minden szabadidőmben, hogy vigyázzak a fiúkra. Sok szép órát töltöttem náluk.
És pillanatok alatt eljött az ideje, hogy a saját gyerekeimmel törődhessek ...
Alig tizenkilenc évesen már az én babámat ringathattam, és négy évvel később Gergő is velünk volt. Ezt is természetesnek tartottam... akkor.
SZERETTEM, gondoztam őket. De NEM tudatosan vállalva az anyaságot.Nem voltak elképzeléseim hogyan akarom nevelni, iskoláztatni őket, csináltam, ahogy mástól láttam. Családon belüli példák voltak ezek, miért kérdőjeleztem volna meg? Gondoltam jó ez így...
Aztán sok évvel később foglalkozni kezdtem magammal... Milyen furcsa ezt így, leírva látni... kicsit nagyképűnek tűnik most...
Pedig véresen komoly volt a feladat... NEKEM!
Akkor már hosszú évek óta küzdöttünk a szörnnyel, minden eredmény nélkül.
Azt gondoltam magamról, rossz anya voltam... vagyok... azért lettek drogfüggők a fiaim...... hogy ÉN vagyok a hibás...
Volt olyan időszak is az életemben, hogy mártírként éltem. A röhej az, hogy ezt SENKI NEM várta el tőlem... csak ostoba voltam, sajnáltam magam... a családom... hogy így alakult az életem/életünk... kényelmesebb volt ezt hinni, mint szembenézni a VALÓDI hibáimmal, és változtatni azokon...
Hogy megtapasztalhassam végre...
Milyen ember...
Milyen feleség...
Milyen anya vagyok.
Aztán el kellett fogadnom, hogy ettől az önsajnálattól nem jön rendbe az életem, nem lesznek gyógyultak a gyerekeim.
Jó ideig hiába mondták az okosok, hogy addig nem lesz változás a környezetemben, míg magam nem változom.
Nem hittem el.. vagy nem tudtam, hol is kezdjem. Szerencsére a SORS rávezettet erre az útra.
A Csernus-féle Helyen voltam, mikor azt kaptam egyszer házi feladatul a csoporttól, hogy egy hét múlva mondjak KÉT dolgot, amit CSAK MAGAMÉRT CSINÁLOK!
Megoldhatatlannak tűnt számomra. NEM találtam egy félre sem, nemhogy kettőre... Pedig akkorra már túl voltam számos önismereti tréningen...
Azt hittem tudom, ki vagyok... mire van szükségem. Bár még mindig magamat hibáztattam a fiúk függőségéért! Még mindig úgy gondoltam magamra, mint rossz anyára.
Nemhogy egy hét, de még egy hónap múlva sem tudtam mondani semmit.
Azt hiszem ez volt az IGAZI választóvonal. A pofán-csapás.
Szépen, sorban találtam magamban értéket.... kezdtem hinni, hogy akkor is szerethető leszek, ha azt mondom: NEM!
Hogy nem baj, ha van önálló véleményem... sőt, ki is mondom azt, még akkor is, ha nem egyezik máséval!
Nem kell mindig, mindenkinek megfelelnem!
Nem mondom, hogy manapság soha nem jönnek elő a rémes gondolataim, de már TUDOM, hogy nem vagyok rossz.
ANYA vagyok... néha jól döntök, vagy éppen hibázom... de MINDIG SZERETEK!
... és maradok az a régi kislány, aki még ma is sokszor megy az ösztönei után.
Mert én ÉN vagyok.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
"Nem kell mindig, mindenkinek megfelelnem!"
VálaszTörlésÉletünk egyik legnagyobb felismertése!
Önmagunk megismerése egy életen át tart. Azonban szeretni magunkat kezdettől fogva kell! Különben nem lesz erő az út megtételére.
VálaszTörlésAz előző blogban fel sem tűnt nekem, hogy mindkét fiad drogozott. Gondolom, a nagyobbik nem olyan keményen, mint Gergő, és ő már leszokott róla.
VálaszTörlésNem hibáztathatjátok magatokat, hogy nem vettétek időben észre, vagy hogy nem voltatok jó szülők.
Akkoriban még elhallgatta a média, hogy mire kéne figyelnie a szülőknek.
Én még most sem tudom. Pedig a fiam élettársának a lánya is drogozni kezdett.Szerencsére nála szinte azonnal kiderült a dolog.
Szia Andi! Örülök, hogy itt vagy! Így igaz. Mi már birtokában vagyunk ennek a tudásnak. Lesz belőle egy bejegyzés, mások okulására. A dependens (függő) személyiség ismérveit mondom majd el...
VálaszTörlésBélus fiam is keményen drogozott, csak rövidebb ideig. Később kezdte jóval, és... egy túladagolást túlélve teljesen átfordult a helyes irányba a gondolkodása a drogról! Istennek hála érte! Nap mint nap megköszönöm Istennek, hogy visszaadta a fiamat!
Nagyon szomorú, hogy a fiad is kapcsolatba került ilyen módon ezzel a szörnyűséggel! Őszintén remélem, hogy időben megfogták a kislányt!!!!!
Igen,időben kivonták a rossz társaságból, de addigra lenullázta az anyja hitelkártyáját, zaciba tette az anyja milliós gyöngysorát, kirabolták a saját siófoki villájukat. Mikor Laurára, és a barátaira terelődött a gyanú, Ági kénytelen volt visszavonni a feljelentést, és valahogy sikerült elérnie, hogy a rendőrség lezárja a nyomozást.
VálaszTörlésNem is annyira ő drogozott keményen, inkább a barátokat látta el.
Ő tipikusan a szeretet hiányának az áldozata.
Mindent megkapott, ami az anyagiakat illeti, csak épp a szülői szeretet, odafigyelés hiányzott.
2 hónap egy magánklinikán elég volt, és az, hogy száműzték Budapestről a nagyanyja felügyeletére bízva. 2 évig egyáltalán nem jöhetett föl.
Nyáron férjhez ment egy siófoki "üzletemberhez", és karácsonyra megszületett a lánya. Remélhetőleg rendbe jön az élete, bár nekem azért kétségeim vannak.
Őszintén örülök, hogy így alakult! Reménykedni kell, hogy kitart az akarat, hogy új célok és örömök vannak az életében, nem lesz szüksége a drogra!
VálaszTörlésNem is tudom... most azt akartam írni, hogy annál nincs szörnyűbb, mint amikor már gyerekei is vannak a szenvedélybetegnek!
Keresztúron megismerkedhettem olyan fiatalemberekkel is, akiknek már saját családjuk van. Iszonyat nehéz ez! A betegnek, a feleségnek, a gyerekeknek egyaránt.
NAGYON remélem, hogy Lauránál már nem lesz többet ilyen gond!