Szia,
igazad van, én sem hittem, hogy ez velünk is megtörténhet! Mit nem hittem!!! Odáig fajult nálam a dolog, hogy nem voltam hajlandó hosszú ideig tudomást venni róla, hogy drogos a gyerekem… először csak az egyik, aztán, rövidebb időre ugyan, de a másik is!
Szörnyen ostoba voltam, azt hittem, ha nem mondom ki, ha homokba dugom a fejem, nem történik meg. Úgy igaziból.
A miértekre nagyon nehéz a válasz!
Már hetedikes volt Gergő, amikor elkezdődtek a gondok. Romlottak a jegyei, állandóan problémák voltak vele. Nem akarta megérteni/elfogadni, hogy miért nem mehet diszkóba, miért nem kap nagyobb szabadságot.
Volt olyan, hogy nem engedtük el valahová, de ő éjjel kiszökött (résnyire nyitva hagyta a bejárati ajtót, hogy vissza tudjon jönni a lakásba).
A társaság, akikkel együtt volt állandóan suli után, nagyon rossz hírű volt a lakótelepen. Szabadsága korlátozásának vette azt is, hogy tiltottuk tőlük. És meg is találta a módját, hogy kijátsszon minket! Hiszen állandóan dolgoztunk!
A magam részéről ezt tartom az egyik legnagyobb hibámnak! Hogy nem a gyerekeimmel foglalkoztam, hanem arra koncentráltam, hogy legalább annyit keressek, mint a férjem, ha nem többet! Azt gondoltam akkoriban, hogy akkor leszek méltó társa, és akkor leszek én is VALAKI, ha sok pénzt teszek le az asztalra.
Nem voltam következetes a gyerekeimmel, nem volt elképzelésem, hogyan akarom nevelni őket. Jöttek, én elfogadtam, és nagyon szerettem őket, de gyerek voltam magam is.
Játszottam a mártír szerepét, pedig nem éreztem jól magam így, és nem is várta senki tőlem, hogy „föláldozzam” magam a családomért! Nem is ez történt! Egyszerűen nem voltam elég érett arra, hogy gyerekeket neveljek. Még arra sem, hogy társa legyek a férjemnek!
Szóval sok mindenért okoltam magam, és talán még most is van bennem ilyesmi. Ezt az érzést, azt hiszem, SOSEM fogom tudni teljesen kiirtani magamból!
Persze ma már tudom, hogy ennek, bármily hihetetlen, nincsen sok jelentősége! Sok gyerek nő úgy föl családokban, hogy nem kap elég figyelmet, esetleg szeretetet sem, mégsem lesz drogos.
Éppen az elmúlt hétvégén, a hozzátartozói csoporton mondta Eszter (Erdős Eszter, református lelkész, a Ráckeresztúri drogterápiás otthon egyik létrehozója, vezetője. Ő tartotta most a csoportot), hogy annyi minden játszhat közre abban, hogy valaki szenvedélybeteg lesz. Családi dolgok, tágabb környezet, egy „rossz” társaság, pedagógus, genetikai adottságok (!)... ki tudja, kire mi hat úgy, hogy drogba, italba menekül!
Hogy Gergő miért akart otthonról menekülni? Nem tudom. Remélem, hogy ebből a naplóból, előbb-utóbb megismerhetjük, mi indította el ezen az úton. De lehet, hogy sosem derül már erre fény…
Az is lehet, hogy már leírta, csak mi nem vesszük észre, mert nekünk az nem lenne kiváltó ok. Annyi félék vagyunk. Még családon belül is! Ő pedig ANNYIRA más, mint mi.
Másik fiam, Bélus szintén a drogok rabja volt egy ideig… talán öt évig. Nem tudjuk pontosan, nála, hogyan és mikor kezdődött, csak annyi bizonyos, hogy később, mint Gergőnél.
És őt egy túladagolás térítette le erről az útról. Szerencsére! Nála nagyon igaz az a mondás, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr! Hihetetlenül érzékenyen reagál ma már az öccse drogosságára, azonnal észreveszi a bajt… és az utolsó cirkusz óta nagyon haragszik rá!
Gergő már kétszer volt itt, Ráckeresztúron, terápián. Egyszer 10, másodszorra 8 hónapig. A két terápia között kb. másfél-két hónap telt el. Az alatt az idő alatt is voltak itthon cirkuszok. Mégis, mindkét terápia alatt érdeklődött az öccséről, jött velünk látogatóba, beszélt vele telefonon, amikor már lehetett. Most nem kérdez róla, nem jön velünk, látszólag elege van belőle.Vagy csak belőlünk, meg ebből az egész problémából... hogy újra és újra eljátszhatta ezt velünk az testvére... nem tudom. Nem beszélget erről velünk. (Mondjuk másról sem nagyon! Rendkívül zárkózott, magának való fiatalember.)
Viszont olvassa KIMM blogját.
Drága T! Nem hiszem, hogy kielégítő választ adtam minden kérdésedre! Azt sem tudom, egyáltalán válaszoltam-e a feltett kérdéseidre.
Azért azt továbbra is őszintén remélem, hogy hasznára válhat egy-egy ilyen beszélgetés mindenkinek!
2010. január 27., szerda
2010. január 26., kedd
Hétköznapi csoda
Van egy könyv, az a címe: Senki sincs itt véletlenül.
A K.I.M.M. 2007-ben ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját. Erre a jeles eseményre került az érdeklődők kezébe.
A kötetben húsz élettörténet olvasható, bennlakók, munkatársak mesélnek magukról. Köztük Erdős Eszter és Victor István is, a református lelkész-házaspár, ők a Ház vezetői.
Egy ilyen élettörténettel ismertetlek össze benneteket, mesélője maga a főszereplő,
Doki.
Kőbányai vagyok, ott nőttem fel. Alkoholista családból származom – apám, anyám alkoholista. Úgy nőttem fel, mint a gomba; engem nem neveltek. Van egy bátyám, sose tartottunk össze, merőben mások vagyunk. Én fekete bárány voltam – hangoskodtam, könnyebben ismerkedtem, gátlástalanabb voltam… A bátyám pedig jó tanuló volt. Ő egyszerűbben látta a világot: a fekete fekete, a fehér az fehér.
Voltak a családban durva jelenetek, rendőrségi történetek, de visszagondolva ezek engem nem viseltek meg. A bátyám szenvedett tőlük, én meg egyfolytában bagatellizáltam őket. De a többi gyereknek is ilyen volt az apja meg az anyja – lementünk a térre, és röhögtünk az egészen. És ez szépen belémivódott: megtanultam könnyen átlépni a problémákon. Ez rengeteg dologban segített előbbre jutni. De volt ennek egy negatív oldala is: felelőtlen és meggondolatlan lettem. Illetve annyiszor tapasztaltam meg azt, hogy a tetteknek nincs következménye, hogy ez a tudat még felelőtlenebbé tett: nekem bármit meg lehet tenni, mert semminek sincs következménye. És volt ahhoz mindig eszem, hogy kimásszak a helyzetekből, tehát ha lett is volna következmény, én bújtam ki alóla.
Lakótelepen laktunk – ott nagyon jól éreztem magam gyerekként. Játszottunk, bunkert építettünk… Én mindig ott voltam az elsők közt, valamivel mindig kitűntem. Volt bennem egy nagy igény arra, hogy kiemelkedjek, ezért tanultam. Közgazdaságit végeztem, külkereskedelmi ügyintéző a szakmám. Utána még két szakképesítést szereztem. A kereskedelemben nagyon jól jött, hogy merek kezdeményezni, és van bennem egy adag pofátlanság is. Úgyhogy sok pénzt hoztam a cégnek, ahol dolgoztam. De nagyon könnyen megláttam a réseket is, azt, hogy tudok manipulálni embereket. Ezt mindig úgy csináltam – teljesen módszeresen –, hogy maximálisan teljesítettem, ezért szabad kezem volt. Sose buktam le. Sikkasztottam. Nagyon jól éltem; sokat utaztam… Kialakult bennem egy olyan mentalitás, hogy nekem sok pénzem van, rock-sztár vagyok. Nem nőttem fel. Olyan felelősségteljes pozícióba kerültem a munkahelyen, amihez én nem voltam felnőve. Eljátszottam nap mint nap, hogy felnőtt vagyok, de még nem volt felelősségérzetem. A főnökeim sokszor mondták, hogy az az én bajom, hogy nincsen, ami megkössön – én pedig ódzkodtam a kötöttségektől. Ha baj volt, úgy éltem meg, hogy „legfeljebb kirúgnak, és megyek máshova”. Így mentem egyik munkahelyről a másikra. Akkor került be a képbe a kábítószer. Azt gondoltam, hogy én annyira tökös vagyok, és annyira tudom irányítani az életemet, hogy ezt is kézben fogom tartani, és megúszom. Beindult a drogkarrier. Nagyon sokáig próbáltam kapaszkodni, de egyre több pénz kellett, újfajta csalásokba mentem bele, mindenféle hülyeségbe … Amíg nem hatalmasodott el teljesen rajtam a kábítószer, olyan ügyesen loptam és sikkasztottam, hogy sose buktam le. Pedig nagy pénzekről volt szó. De mivel sokat teljesítettem, a cégnek hasznos voltam, ezért nagyon sokat elnéztek. Ráadásul a főnök is csalt, ezért nem bolygatták a dolgokat. Én pedig ezt tudtam.
Először speedeztem, és rögtön szúrtam. Mindig is az volt bennem, hogy én ezt ki akarom próbálni. Aztán bejött a képbe a kokain, és volt rá pénzem… Három lakást adtam el közben, rengeteg autót… Nagyon sokáig próbáltam kapaszkodni. Lementem nullára, aztán snitt, összeszedtem magam, új munkahelyre kerültem, föltettem az álarcot, jól teljesítettem, megint vettem lakást, aztán megint le… Párszor eljátszottam ezt a le-föl ingázást. A barátnőmmel is ugyanezt játszottuk, nyolc éven át. Az életem arról szólt, hogy szerezzem vissza, amit elvesztettem – ez volt az egyedüli, ami motivált.
Ugyanakkor belül én nem tudtam azzal együtt élni, hogy valakit bántok, megkárosítok. Ezért is húztam le mindig cégeket. Belül nem dörzsölt üzletember voltam, hanem egy lakótelepi kis hülye, aki még nem nőtt fel, és a képességeit negatívan használta.
A másik dolog, ami nehéz volt az életemben, az az érzelmi sivárság. Magányos voltam; és mindig elégedetlen. Azt éltem meg, ha valamit elértem, hogy „na most mi van”. Ezt még jelszóként is hangoztattam, hogy igazából nagyon kevés dolog van, ami engem érdekel. És az volt a szomorú, hogy ez a szlogen igaz volt, tényleg nagyon kevés dolog mozgatott meg. A drogok nekem az érzéseket adták. Mindegy, hogy rossz volt vagy jó, de megjelent az érzés. Mert amúgy én nem vagyok egy stresszes pali – alapból hatvanhatos a pulzusom. Kiegyensúlyozott voltam – de üres is.
Végül sikerült annyira leharcolnom magam, hogy a kapcsolatom leépült, és kikerültem az utcára. Az elején panzióban laktam a megmaradt pénzemből, és akkor mentem bele olyan dolgokba, amikből lett egy komolyabb rendőrségi ügyem. De már nem érdekelt, mi történik, nem ügyeltem a biztonságra. Benzinkutakban aludtam, órákon át tisztálkodtam a Shell-kút vécéjében…
Nagyon nagy árat fizettem azért, hogy drogozok, mert a személyiségemmel teljesen ellentétes a drogos életmód. Én szeretem a stabilitást, az átláthatóságot; nem szeretem a káoszt, a zavarosságot, az igénytelenséget, viszont a drogozás ezekkel jár. Olyan emberek vettek körül, akiknek egy szavában se lehetett megbízni. Ettől én állandóan hőbörögtem, agresszív voltam, szétborultam, hogy nem jöttek időben, nem azt csinálták, amit mondtak. Az utóbbi időkben én egyedül anyagoztam, a drogosokkal csak akkor érintkeztem, ha meg kellett szerezni az anyagot.
Volt egy barátom, akivel annak idején elkezdtem anyagozni, aztán ő leállt, és láttam, hogy működik az élete. Megkérdeztem, hogyan csinálta, és ő mesélt nekem Keresztúrról. Jelentkeztem a Válaszútnál, és ott olyan dolog történt velem, amit nagyon régen nem éreztem: az, hogy szeretnek. Sosem felejtem el, volt egy játék, hogy meg kellett fogni a másiknak az ökölbe szorított kezét, és az volt a feladat, hogy ki kellett nyitni, vagy beszéddel, vagy érintéssel. Nekem az Orsi volt a párom, megsimogatta a kezemet, és én majdnem elsírtam magam. Nagyon hülyén éreztem magam… Ez egy nagyon fontos pont volt. Az jött le nekem ebből is, hogy hiába játszom a nagyfiút, belül elveszett és kiégett, szeretetre éhes ember vagyok. Megsimogatják a kezem, és én elbőgöm magam.
Aztán lejöttem Ráckeresztúrra 2003-ban; itt voltam nyolc hónapot. Hatot akartam maradni, mert itt megerősödtem, és azt gondoltam, hogy több vagyok, mint más.
Istennel jól megvoltunk – tiszteletben tartottam, hogy mások mit gondolnak róla, érdekesnek találtam, foglalkoztatott; de abszolút racionális maradtam – amit értek, azt tudom, amit nem értek, azt nem tudom. Hit nem volt bennem.
Hiába próbálkoztak, hogy lebeszéljenek arról, hogy elmenjek; ráadásul visszajött hozzám a volt barátnőm is, tehát elértem az egyik célomat. Nyolc hónap alatt kétszer voltam kimenőn, a terápiában a fokozatosságot nem éltem meg. Kijöttem; és három nap elteltével már dolgoztam – megint nagykereskedésben, egy felfutó cégnél. Fejest ugrottam a munkába, jól kerestem, kocsit vettem, lakást béreltünk… Azt gondoltam megint: „és akkor mi van? Van egy barátnőm, aki visszajött, van egy pár éves kocsim, egy szép lakásom; és akkor mi van? Boldog vagyok? Nem.” A munkahelyen is voltak problémáim, ugyanis kezdtem érezni az alkalmatlanságomat. Volt egy érdekes történet: pénteken elloptam harmincezer forintot, és hétfőn bevallottam a munkatársaimnak. Össze voltam zavarodva, mert nem működtek az önigazolások – ennyit szereztem Ráckeresztúron. Lelepleződtem saját magam előtt. Négy hónap kintlét után megint elkezdtem anyagozni. A heroinhoz nem nyúltam, mert féltem. Csak a végén használtam kétszer-háromszor. Amfetamint használtam, persze megint az érzések miatt. Az anyagtól szorongtam – az is egy érzés volt. De már nem tudtam felelőtlenül drogozni, állandóan lebuktattam önmagamat. És aztán újra felhívtam az Otthont. Tárt karokkal fogadtak. Tök jó volt. Nem vártam meg, hogy újra lecsússzak teljesen, megmaradt a tévém, a telefonom… Aztán becsúszott egy ziccer, mert készültem ide le, de még anyagoztam, és összetörtem magam a kocsival. A felüljárón felfutottam a korlátra. Ha jobbra mentem volna, akkor leestem volna a hídról, de balra fordultam, és úgy törtem össze magam, hogy a kórházban ébredtem el, egy rendőr állt előttem, és én megkérdeztem, hogy megsérült-e valaki. Kiderült, hogy csak én – nagy kő esett le a szívemről. Nagy kegyelem volt, hogy nem öltem meg senkit, és én magam sem haltam meg. Nem tudtam volna feldolgozni, ha kárt teszek valakiben. Megskalpolt az üveg, és alig maradt fog a számban, de kemény a csontom, és megúsztam egy mellkasi zúzódással. Majdnem egy hétig voltam kórházban, és a következő héten lejöttem Ráckeresztúrra.
A terápiát már nem akarom másodszor elkapkodni. Kezdettől az volt bennem, hogy alapos önismeretet akarok; és tudtam, hogy a második fázis1 arról szól, hogy mások felé kell fordulni. Sokáig azt éreztem, hogy nem akarom ezt csinálni. Én a problémákat mindig eltoltam magamtól, és itt csak problémás emberek vannak. Vívódtam, hogy kell-e másokat a nyakamba vennem, vagy nem. De amikor belecsöppentem, elkezdtem magamat hasznosnak érezni. Én azelőtt sosem voltam hasznos, mindig csak haszonleső voltam. És kezdtem lelkesedni is, ami egy új érzés volt.
Nem rohanok sehova, nagyon rég eldöntöttem, hogy nem sietek. Ezt egyszer kell végigcsinálni, de akkor rendesen. Május harmadikán kezdődik a kiléptetési fázisom.
Kármán Gyuri már régóta be-bedobott olyan szavakat, mint „fogság”, „megkötözöttség”, meg „bűvölet”. Akárhányszor bejött és beszélgettünk, én mindig azt kérdeztem, hogy hogyan kell hinni. Mert én csak annyira hittem az Igében, ahogy az ördög is – elfogadtam, de nem éltem meg. Mondtam, hogy hiszek Istenben, közben nekem mindegy volt, hogy van-e Isten vagy nincs. De a megtérés az, hogy magadban érzed Isten kegyelmét. Így tudom megélni az Istent: a szabadságban, a szabadításban, a kegyelemben.
Minden nap meg kell térni, szerintem. Eddig az volt, hogy történtek velem mindenféle dolgok, csalódások, ilyesmik; és én nem tudtam mást választani, csak a drogozást. Nem tudtam jól dönteni – ez a kényszer. Most, mióta megtértem, úgy élem meg a szabadítást, hogy választhatok mást is, tehát a kényszertől szabadultam meg. Van egy másik út; és nem kell meghalnom. Attól még figyelnem kell mindenre, hogy kivel vagyok, merre megyek… De lejött rólam az a szorítás, hogy nincs más megoldás – tehát elhiszem, hogy tudok drog nélkül élni. Ez az egésznek a titka. Azt látom másoknál, akik visszaesnek, hogy nem hiszik el, hogy létezik más út. Én elhiszem – és ezzel a tudattal megyek például kimenőre. Sokaktól hallom, hogy nem szeretnek itt lenni; én viszont jól érzem magam itt is, és kint is. Ugyanaz az ember vagyok mindenhol. Itt otthon vagyok.
Csomó területen érett lettem. És az a nagy változás, hogy eddig semmi sem érintett az érzések szintjén, most viszont meg tudom élni az érzéseimet; tudom, hogy valahol kisebbségi érzésem volt, vagy felszabadult voltam, és azt is tudom, miért… És tudok az érzéseimről beszélni, a negatívakról is, mert tudom, hogy ez egy természetes dolog – ez én vagyok, és nem kell kényszeresen takarni azt se, ha gyenge vagyok. Nem kell adni a macsót, nincs rá szükség.
A megtérésem előtt az volt a koncepcióm, hogy nekem olyan szinten kell mindent megterveznem, hogy előre le kell fejben játszanom szituációkat – ha találkozom valakivel, az mit fog mondani, én arra mit fogok válaszolni… Persze ezt bizonyos szakirodalmak is megerősítik, hogy előre kell készülni a megcsúszás szituációira. De ott van a véletlen is. És hallok ilyen történeteket: ”összefutottam, X-szel, és pont ott volt az anyag a kezében, én meg szomorú voltam…” Ilyen szerintem nincs. Főleg amióta megtértem, azt gondolom, hogy van szabadságom arra, hogy tudjam, mit akarok – és nincs véletlen. Mi dolgom egy drogossal? Semmi.
Azt, hogy minden nap meg kell térni, úgy is megélem, hogy minden nap neki kell futni – ott van az a rakás szar a hátam mögött, amit fel kell vállalni, és helyre kell hozni. Odaállok, és megmondom, hogy igen, én voltam az. Azt is nagy kegyelemnek élem meg, hogy nem kell hazudnom se az ügyvédemnek, se a rendőrségnek. Annyi a dolgom, hogy tegyem meg, amit tudok, és a többit bízzam az Úrra. A hit olyan, mint egy kapcsolat – nem lehet hátradőlni benne.
Próbálom ezt itt az Otthonban átadni másoknak, de nehéz. Magamból indulok ki – amikor az elején nekem magyaráztak ilyesmikről, akkor én még nem értem el oda, hogy megértsem. Hallottam, de nem értettem. Később esett le – „ja igen, ez az, amiről beszéltek…” És amikor én Istenről beszélek egy olyan embernek, aki még ott sem tart, hogy keresse, akkor az nem megy át. Az a jó, hogy látják rajtam, persze gyanakvással is nézik, hogy nekem jó a kedvem, simán mennek a dolgok, elmegyek a templomba… Mert igényem van az Igére.
Képzeld el, hogy van egy paraván, és van mögötte valaki, akit neked le kell győznöd. Te edzettél, felállsz, készülsz; elhúzzák a paravánt, és egy hegyomlásnyi pali áll ott. Négy méter magas. S akkor azt mondod, hogy „á, köszi”. Olyan dolgokat akartam megváltoztatni az életemben önerőből, amik nem is az én hatalmamban állnak. Az anyám alkoholizálását, a nők hozzám való viszonyulását, a sikereimet…
Én semmi olyat nem tanultam, vagy nem csináltam ebben az életben, amiből valami jó származna, és mégis jó lett belőle, de ezt a jót nem én csinálom. Egy rádiót nem tudsz megjavítani egy habverővel, de ha mégis megjavul, az nem a habverő miatt van. Ez a csoda. Itt vagyok én, huszonkilenc évesen, nyolc év drogkarrierrel, alkoholista szülők gyerekeként.
Két dologhoz értek: a kereskedelemhez meg a szenvedélybetegséghez. Előbb a kereskedelemmel fogok foglalkozni, de a távlati cél a tanulás. Szükségem van a pénzre, de ez most csak eszköz; azért fogok most dolgozni, hogy főiskolára járjak. Hogy utána szenvedélybetegekkel foglalkozhassak.
Eddig úgy néztem vissza a múltra, hogy tele van bűntudattal, fájdalommal. Most meg nem így látom. Főleg, amióta jelentkeztem az iskolába. Nem érzem kidobott nyolc évnek az eltelt időt. Azt érzem benne, hogy ez a nyolc év tapasztalat adhat szakismeretet nekem. Olvastam pszichológiát, tankönyveket, és mindenhez, amiről írnak, tudom magamat csatolni. Én vagyok az abszolút deviáns – mindenben ott vagyok a szociális munka területen. Voltam már hajléktalan, drogos… Tehát amit olvasok, azt értem is, mert összekötöm a saját életemmel. Furcsa. Szóval a tanulástól nem félek. Amitől félek, az a rossz memóriám. Az nálam nagyon szétment. De logikailag vissza tudom adni, amit tanultam.
Az is érdekes, hogy huszonkilenc éves vagyok, nyolc évig éltem egy lánnyal, azelőtt három évig éltem egy másikkal, most meg a Hörszttől kérdezgetek dolgokat a jelenlegi kapcsolatomról. Én lépem meg, én döntöm el, mit teszek, de kikérem a véleményét. Bizonyos dolgokban tapasztalt vagyok, de a lelki dolgokat a mostani barátnőm jobban érti. Mert ő előbb ismerte meg Istent.
Abban is nagy kegyelmet éltem meg az Úrtól, ahogy összejöttem vele. Beszélgettünk, és kiderült, hogy ő még régebben jelentkezett dolgozni Angliába egy évre, és én pedig erre rá tudtam mondani, hogy „oké, megvárlak”. Aztán kiderült, hogy mégse megy. Persze, megijedtem, hogy elmehet. De elgondolkodtam azon, hogy azt mondtam, megvárom. Máskor ez nem így volt – hanem úgy, hogy „mi az, hogy elmész?!”.
A másik nagy kegyelem pedig az, hogy ha ő pesti lenne, akkor engem nagyon húzna kifelé. Ha kimennék, akkor biztos lenne, hogy rövid időn belül összeköltöznék vele. Mert minden adott lenne hozzá. Vonzana ez a lehetőség. Viszont ez úgy alakult – abszolút kegyelem –, hogy ő kollégiumban lakik, én rehabon vagyok. Hetente tudunk találkozni. Másképpen túl gyors lenne a kapcsolat alakulása.
Bárkiből lehet drogos – ha megvan benne az üresség, akkor csak alkalom kell, és bizonyos hatás. Aki most éppen iszogat, vagy munkamániás, vagy a házasságát teszi tönkre, ha módja lenne rá, négy-öt kipróbálás után biztosan megtalálná azt a drogot, ami jó neki. Mert benne van az üresség, amit úgy képzelek el, mint egy hiányzó puzzle-darabot – pont bepasszol oda a drog. Én a droggal csak darabokból tudtam kirakni a képet, Isten viszont betöltötte bennem az egész ürességet.
Amíg azt gondoltam, hogy az üresség csak droggal tölthető ki, addig nem hittem el, hogy Isten ki tudja tölteni. És azt is gondoltam, hogy drog nélkül csak szenvedve tudok élni. Most úgy látom, hogy drog nélkül lehet boldogan is élni. Persze van nehézség, de az is kell.
/Gönczi Gábor 2003-tól és 2004-től volt terápián. Történetét 2005 elején mesélte el. 2006 januárjától a ráckeresztúri Otthon munkatársa. /
/A terápia fázisokból épül fel, melyeken a lakónak át kell haladnia. Ezek a felelősség növekedésével járnak – a második fázisban a lakónak részt kell vállalnia a később beköltözöttek terápiájának segítésében. És ekkor már haza is járhat, kéthetente hétvégén./
Gergő fiunk 2007 júliusában ment le először a Házba.
Szépen haladt a maga útján, s mikor elérkezett a második fázishoz, sokszor jött föl ügyeket intézni már egyedül, hétköznap is.
Történt egy ilyen alkalommal, hogy a Moszkva téren összeakadt egy drogos haverral. Arrafelé könnyű az ilyen. Városunk egyik legfertőzöttebb helye, ebből a szempontból is.
Ajánlgatta a cuccost a srác, ne higgye senki, hogy rossz haver, de Gergő akkor kerek-perec visszautasította.
Következő héten megint jönnie kellett valamiért, a Sors akkor is egymáshoz terelte őket. Az én fiamban akkor más hangulat lakott. Állt a járdán, már nyúlt volna az anyagért, mikor megfogta valaki a kezét. A Doki volt az. Megkérdezte mit csinál errefelé. Enyémfiú pedig elmondta.
Azt is, hogy éppen drogvásárlásra készült.
Álltak a nagy forgatagban, beszélgettek majd' egy órán keresztül. Aztán folytatták a közeli kávézóban... s közben a lélek, ott benn, megint kisimult...
Hetek teltek el, aztán elmesélte. Épp látogatóban voltunk nála Keresztúron.
Amikor legközelebb a Dokival találkoztam, nem tudtam szólni rendesen. Megszorítottam a kezét, és suttogva annyit sikerült csak nyöszörögnöm : köszönöm. Úgy csinált, mint aki nem érti.
Mert neki HITE szerint ARRA KELLETT JÁRNIA! Hiszen valaki a társai közül bajban volt.
Én pedig úgy érzem, a CSODA ott lakik a Házban. Az EMBEREKBEN.
A K.I.M.M. 2007-ben ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját. Erre a jeles eseményre került az érdeklődők kezébe.
A kötetben húsz élettörténet olvasható, bennlakók, munkatársak mesélnek magukról. Köztük Erdős Eszter és Victor István is, a református lelkész-házaspár, ők a Ház vezetői.
Egy ilyen élettörténettel ismertetlek össze benneteket, mesélője maga a főszereplő,
Doki.
Kőbányai vagyok, ott nőttem fel. Alkoholista családból származom – apám, anyám alkoholista. Úgy nőttem fel, mint a gomba; engem nem neveltek. Van egy bátyám, sose tartottunk össze, merőben mások vagyunk. Én fekete bárány voltam – hangoskodtam, könnyebben ismerkedtem, gátlástalanabb voltam… A bátyám pedig jó tanuló volt. Ő egyszerűbben látta a világot: a fekete fekete, a fehér az fehér.
Voltak a családban durva jelenetek, rendőrségi történetek, de visszagondolva ezek engem nem viseltek meg. A bátyám szenvedett tőlük, én meg egyfolytában bagatellizáltam őket. De a többi gyereknek is ilyen volt az apja meg az anyja – lementünk a térre, és röhögtünk az egészen. És ez szépen belémivódott: megtanultam könnyen átlépni a problémákon. Ez rengeteg dologban segített előbbre jutni. De volt ennek egy negatív oldala is: felelőtlen és meggondolatlan lettem. Illetve annyiszor tapasztaltam meg azt, hogy a tetteknek nincs következménye, hogy ez a tudat még felelőtlenebbé tett: nekem bármit meg lehet tenni, mert semminek sincs következménye. És volt ahhoz mindig eszem, hogy kimásszak a helyzetekből, tehát ha lett is volna következmény, én bújtam ki alóla.
Lakótelepen laktunk – ott nagyon jól éreztem magam gyerekként. Játszottunk, bunkert építettünk… Én mindig ott voltam az elsők közt, valamivel mindig kitűntem. Volt bennem egy nagy igény arra, hogy kiemelkedjek, ezért tanultam. Közgazdaságit végeztem, külkereskedelmi ügyintéző a szakmám. Utána még két szakképesítést szereztem. A kereskedelemben nagyon jól jött, hogy merek kezdeményezni, és van bennem egy adag pofátlanság is. Úgyhogy sok pénzt hoztam a cégnek, ahol dolgoztam. De nagyon könnyen megláttam a réseket is, azt, hogy tudok manipulálni embereket. Ezt mindig úgy csináltam – teljesen módszeresen –, hogy maximálisan teljesítettem, ezért szabad kezem volt. Sose buktam le. Sikkasztottam. Nagyon jól éltem; sokat utaztam… Kialakult bennem egy olyan mentalitás, hogy nekem sok pénzem van, rock-sztár vagyok. Nem nőttem fel. Olyan felelősségteljes pozícióba kerültem a munkahelyen, amihez én nem voltam felnőve. Eljátszottam nap mint nap, hogy felnőtt vagyok, de még nem volt felelősségérzetem. A főnökeim sokszor mondták, hogy az az én bajom, hogy nincsen, ami megkössön – én pedig ódzkodtam a kötöttségektől. Ha baj volt, úgy éltem meg, hogy „legfeljebb kirúgnak, és megyek máshova”. Így mentem egyik munkahelyről a másikra. Akkor került be a képbe a kábítószer. Azt gondoltam, hogy én annyira tökös vagyok, és annyira tudom irányítani az életemet, hogy ezt is kézben fogom tartani, és megúszom. Beindult a drogkarrier. Nagyon sokáig próbáltam kapaszkodni, de egyre több pénz kellett, újfajta csalásokba mentem bele, mindenféle hülyeségbe … Amíg nem hatalmasodott el teljesen rajtam a kábítószer, olyan ügyesen loptam és sikkasztottam, hogy sose buktam le. Pedig nagy pénzekről volt szó. De mivel sokat teljesítettem, a cégnek hasznos voltam, ezért nagyon sokat elnéztek. Ráadásul a főnök is csalt, ezért nem bolygatták a dolgokat. Én pedig ezt tudtam.
Először speedeztem, és rögtön szúrtam. Mindig is az volt bennem, hogy én ezt ki akarom próbálni. Aztán bejött a képbe a kokain, és volt rá pénzem… Három lakást adtam el közben, rengeteg autót… Nagyon sokáig próbáltam kapaszkodni. Lementem nullára, aztán snitt, összeszedtem magam, új munkahelyre kerültem, föltettem az álarcot, jól teljesítettem, megint vettem lakást, aztán megint le… Párszor eljátszottam ezt a le-föl ingázást. A barátnőmmel is ugyanezt játszottuk, nyolc éven át. Az életem arról szólt, hogy szerezzem vissza, amit elvesztettem – ez volt az egyedüli, ami motivált.
Ugyanakkor belül én nem tudtam azzal együtt élni, hogy valakit bántok, megkárosítok. Ezért is húztam le mindig cégeket. Belül nem dörzsölt üzletember voltam, hanem egy lakótelepi kis hülye, aki még nem nőtt fel, és a képességeit negatívan használta.
A másik dolog, ami nehéz volt az életemben, az az érzelmi sivárság. Magányos voltam; és mindig elégedetlen. Azt éltem meg, ha valamit elértem, hogy „na most mi van”. Ezt még jelszóként is hangoztattam, hogy igazából nagyon kevés dolog van, ami engem érdekel. És az volt a szomorú, hogy ez a szlogen igaz volt, tényleg nagyon kevés dolog mozgatott meg. A drogok nekem az érzéseket adták. Mindegy, hogy rossz volt vagy jó, de megjelent az érzés. Mert amúgy én nem vagyok egy stresszes pali – alapból hatvanhatos a pulzusom. Kiegyensúlyozott voltam – de üres is.
Végül sikerült annyira leharcolnom magam, hogy a kapcsolatom leépült, és kikerültem az utcára. Az elején panzióban laktam a megmaradt pénzemből, és akkor mentem bele olyan dolgokba, amikből lett egy komolyabb rendőrségi ügyem. De már nem érdekelt, mi történik, nem ügyeltem a biztonságra. Benzinkutakban aludtam, órákon át tisztálkodtam a Shell-kút vécéjében…
Nagyon nagy árat fizettem azért, hogy drogozok, mert a személyiségemmel teljesen ellentétes a drogos életmód. Én szeretem a stabilitást, az átláthatóságot; nem szeretem a káoszt, a zavarosságot, az igénytelenséget, viszont a drogozás ezekkel jár. Olyan emberek vettek körül, akiknek egy szavában se lehetett megbízni. Ettől én állandóan hőbörögtem, agresszív voltam, szétborultam, hogy nem jöttek időben, nem azt csinálták, amit mondtak. Az utóbbi időkben én egyedül anyagoztam, a drogosokkal csak akkor érintkeztem, ha meg kellett szerezni az anyagot.
Volt egy barátom, akivel annak idején elkezdtem anyagozni, aztán ő leállt, és láttam, hogy működik az élete. Megkérdeztem, hogyan csinálta, és ő mesélt nekem Keresztúrról. Jelentkeztem a Válaszútnál, és ott olyan dolog történt velem, amit nagyon régen nem éreztem: az, hogy szeretnek. Sosem felejtem el, volt egy játék, hogy meg kellett fogni a másiknak az ökölbe szorított kezét, és az volt a feladat, hogy ki kellett nyitni, vagy beszéddel, vagy érintéssel. Nekem az Orsi volt a párom, megsimogatta a kezemet, és én majdnem elsírtam magam. Nagyon hülyén éreztem magam… Ez egy nagyon fontos pont volt. Az jött le nekem ebből is, hogy hiába játszom a nagyfiút, belül elveszett és kiégett, szeretetre éhes ember vagyok. Megsimogatják a kezem, és én elbőgöm magam.
Aztán lejöttem Ráckeresztúrra 2003-ban; itt voltam nyolc hónapot. Hatot akartam maradni, mert itt megerősödtem, és azt gondoltam, hogy több vagyok, mint más.
Istennel jól megvoltunk – tiszteletben tartottam, hogy mások mit gondolnak róla, érdekesnek találtam, foglalkoztatott; de abszolút racionális maradtam – amit értek, azt tudom, amit nem értek, azt nem tudom. Hit nem volt bennem.
Hiába próbálkoztak, hogy lebeszéljenek arról, hogy elmenjek; ráadásul visszajött hozzám a volt barátnőm is, tehát elértem az egyik célomat. Nyolc hónap alatt kétszer voltam kimenőn, a terápiában a fokozatosságot nem éltem meg. Kijöttem; és három nap elteltével már dolgoztam – megint nagykereskedésben, egy felfutó cégnél. Fejest ugrottam a munkába, jól kerestem, kocsit vettem, lakást béreltünk… Azt gondoltam megint: „és akkor mi van? Van egy barátnőm, aki visszajött, van egy pár éves kocsim, egy szép lakásom; és akkor mi van? Boldog vagyok? Nem.” A munkahelyen is voltak problémáim, ugyanis kezdtem érezni az alkalmatlanságomat. Volt egy érdekes történet: pénteken elloptam harmincezer forintot, és hétfőn bevallottam a munkatársaimnak. Össze voltam zavarodva, mert nem működtek az önigazolások – ennyit szereztem Ráckeresztúron. Lelepleződtem saját magam előtt. Négy hónap kintlét után megint elkezdtem anyagozni. A heroinhoz nem nyúltam, mert féltem. Csak a végén használtam kétszer-háromszor. Amfetamint használtam, persze megint az érzések miatt. Az anyagtól szorongtam – az is egy érzés volt. De már nem tudtam felelőtlenül drogozni, állandóan lebuktattam önmagamat. És aztán újra felhívtam az Otthont. Tárt karokkal fogadtak. Tök jó volt. Nem vártam meg, hogy újra lecsússzak teljesen, megmaradt a tévém, a telefonom… Aztán becsúszott egy ziccer, mert készültem ide le, de még anyagoztam, és összetörtem magam a kocsival. A felüljárón felfutottam a korlátra. Ha jobbra mentem volna, akkor leestem volna a hídról, de balra fordultam, és úgy törtem össze magam, hogy a kórházban ébredtem el, egy rendőr állt előttem, és én megkérdeztem, hogy megsérült-e valaki. Kiderült, hogy csak én – nagy kő esett le a szívemről. Nagy kegyelem volt, hogy nem öltem meg senkit, és én magam sem haltam meg. Nem tudtam volna feldolgozni, ha kárt teszek valakiben. Megskalpolt az üveg, és alig maradt fog a számban, de kemény a csontom, és megúsztam egy mellkasi zúzódással. Majdnem egy hétig voltam kórházban, és a következő héten lejöttem Ráckeresztúrra.
A terápiát már nem akarom másodszor elkapkodni. Kezdettől az volt bennem, hogy alapos önismeretet akarok; és tudtam, hogy a második fázis1 arról szól, hogy mások felé kell fordulni. Sokáig azt éreztem, hogy nem akarom ezt csinálni. Én a problémákat mindig eltoltam magamtól, és itt csak problémás emberek vannak. Vívódtam, hogy kell-e másokat a nyakamba vennem, vagy nem. De amikor belecsöppentem, elkezdtem magamat hasznosnak érezni. Én azelőtt sosem voltam hasznos, mindig csak haszonleső voltam. És kezdtem lelkesedni is, ami egy új érzés volt.
Nem rohanok sehova, nagyon rég eldöntöttem, hogy nem sietek. Ezt egyszer kell végigcsinálni, de akkor rendesen. Május harmadikán kezdődik a kiléptetési fázisom.
Kármán Gyuri már régóta be-bedobott olyan szavakat, mint „fogság”, „megkötözöttség”, meg „bűvölet”. Akárhányszor bejött és beszélgettünk, én mindig azt kérdeztem, hogy hogyan kell hinni. Mert én csak annyira hittem az Igében, ahogy az ördög is – elfogadtam, de nem éltem meg. Mondtam, hogy hiszek Istenben, közben nekem mindegy volt, hogy van-e Isten vagy nincs. De a megtérés az, hogy magadban érzed Isten kegyelmét. Így tudom megélni az Istent: a szabadságban, a szabadításban, a kegyelemben.
Minden nap meg kell térni, szerintem. Eddig az volt, hogy történtek velem mindenféle dolgok, csalódások, ilyesmik; és én nem tudtam mást választani, csak a drogozást. Nem tudtam jól dönteni – ez a kényszer. Most, mióta megtértem, úgy élem meg a szabadítást, hogy választhatok mást is, tehát a kényszertől szabadultam meg. Van egy másik út; és nem kell meghalnom. Attól még figyelnem kell mindenre, hogy kivel vagyok, merre megyek… De lejött rólam az a szorítás, hogy nincs más megoldás – tehát elhiszem, hogy tudok drog nélkül élni. Ez az egésznek a titka. Azt látom másoknál, akik visszaesnek, hogy nem hiszik el, hogy létezik más út. Én elhiszem – és ezzel a tudattal megyek például kimenőre. Sokaktól hallom, hogy nem szeretnek itt lenni; én viszont jól érzem magam itt is, és kint is. Ugyanaz az ember vagyok mindenhol. Itt otthon vagyok.
Csomó területen érett lettem. És az a nagy változás, hogy eddig semmi sem érintett az érzések szintjén, most viszont meg tudom élni az érzéseimet; tudom, hogy valahol kisebbségi érzésem volt, vagy felszabadult voltam, és azt is tudom, miért… És tudok az érzéseimről beszélni, a negatívakról is, mert tudom, hogy ez egy természetes dolog – ez én vagyok, és nem kell kényszeresen takarni azt se, ha gyenge vagyok. Nem kell adni a macsót, nincs rá szükség.
A megtérésem előtt az volt a koncepcióm, hogy nekem olyan szinten kell mindent megterveznem, hogy előre le kell fejben játszanom szituációkat – ha találkozom valakivel, az mit fog mondani, én arra mit fogok válaszolni… Persze ezt bizonyos szakirodalmak is megerősítik, hogy előre kell készülni a megcsúszás szituációira. De ott van a véletlen is. És hallok ilyen történeteket: ”összefutottam, X-szel, és pont ott volt az anyag a kezében, én meg szomorú voltam…” Ilyen szerintem nincs. Főleg amióta megtértem, azt gondolom, hogy van szabadságom arra, hogy tudjam, mit akarok – és nincs véletlen. Mi dolgom egy drogossal? Semmi.
Azt, hogy minden nap meg kell térni, úgy is megélem, hogy minden nap neki kell futni – ott van az a rakás szar a hátam mögött, amit fel kell vállalni, és helyre kell hozni. Odaállok, és megmondom, hogy igen, én voltam az. Azt is nagy kegyelemnek élem meg, hogy nem kell hazudnom se az ügyvédemnek, se a rendőrségnek. Annyi a dolgom, hogy tegyem meg, amit tudok, és a többit bízzam az Úrra. A hit olyan, mint egy kapcsolat – nem lehet hátradőlni benne.
Próbálom ezt itt az Otthonban átadni másoknak, de nehéz. Magamból indulok ki – amikor az elején nekem magyaráztak ilyesmikről, akkor én még nem értem el oda, hogy megértsem. Hallottam, de nem értettem. Később esett le – „ja igen, ez az, amiről beszéltek…” És amikor én Istenről beszélek egy olyan embernek, aki még ott sem tart, hogy keresse, akkor az nem megy át. Az a jó, hogy látják rajtam, persze gyanakvással is nézik, hogy nekem jó a kedvem, simán mennek a dolgok, elmegyek a templomba… Mert igényem van az Igére.
Képzeld el, hogy van egy paraván, és van mögötte valaki, akit neked le kell győznöd. Te edzettél, felállsz, készülsz; elhúzzák a paravánt, és egy hegyomlásnyi pali áll ott. Négy méter magas. S akkor azt mondod, hogy „á, köszi”. Olyan dolgokat akartam megváltoztatni az életemben önerőből, amik nem is az én hatalmamban állnak. Az anyám alkoholizálását, a nők hozzám való viszonyulását, a sikereimet…
Én semmi olyat nem tanultam, vagy nem csináltam ebben az életben, amiből valami jó származna, és mégis jó lett belőle, de ezt a jót nem én csinálom. Egy rádiót nem tudsz megjavítani egy habverővel, de ha mégis megjavul, az nem a habverő miatt van. Ez a csoda. Itt vagyok én, huszonkilenc évesen, nyolc év drogkarrierrel, alkoholista szülők gyerekeként.
Két dologhoz értek: a kereskedelemhez meg a szenvedélybetegséghez. Előbb a kereskedelemmel fogok foglalkozni, de a távlati cél a tanulás. Szükségem van a pénzre, de ez most csak eszköz; azért fogok most dolgozni, hogy főiskolára járjak. Hogy utána szenvedélybetegekkel foglalkozhassak.
Eddig úgy néztem vissza a múltra, hogy tele van bűntudattal, fájdalommal. Most meg nem így látom. Főleg, amióta jelentkeztem az iskolába. Nem érzem kidobott nyolc évnek az eltelt időt. Azt érzem benne, hogy ez a nyolc év tapasztalat adhat szakismeretet nekem. Olvastam pszichológiát, tankönyveket, és mindenhez, amiről írnak, tudom magamat csatolni. Én vagyok az abszolút deviáns – mindenben ott vagyok a szociális munka területen. Voltam már hajléktalan, drogos… Tehát amit olvasok, azt értem is, mert összekötöm a saját életemmel. Furcsa. Szóval a tanulástól nem félek. Amitől félek, az a rossz memóriám. Az nálam nagyon szétment. De logikailag vissza tudom adni, amit tanultam.
Az is érdekes, hogy huszonkilenc éves vagyok, nyolc évig éltem egy lánnyal, azelőtt három évig éltem egy másikkal, most meg a Hörszttől kérdezgetek dolgokat a jelenlegi kapcsolatomról. Én lépem meg, én döntöm el, mit teszek, de kikérem a véleményét. Bizonyos dolgokban tapasztalt vagyok, de a lelki dolgokat a mostani barátnőm jobban érti. Mert ő előbb ismerte meg Istent.
Abban is nagy kegyelmet éltem meg az Úrtól, ahogy összejöttem vele. Beszélgettünk, és kiderült, hogy ő még régebben jelentkezett dolgozni Angliába egy évre, és én pedig erre rá tudtam mondani, hogy „oké, megvárlak”. Aztán kiderült, hogy mégse megy. Persze, megijedtem, hogy elmehet. De elgondolkodtam azon, hogy azt mondtam, megvárom. Máskor ez nem így volt – hanem úgy, hogy „mi az, hogy elmész?!”.
A másik nagy kegyelem pedig az, hogy ha ő pesti lenne, akkor engem nagyon húzna kifelé. Ha kimennék, akkor biztos lenne, hogy rövid időn belül összeköltöznék vele. Mert minden adott lenne hozzá. Vonzana ez a lehetőség. Viszont ez úgy alakult – abszolút kegyelem –, hogy ő kollégiumban lakik, én rehabon vagyok. Hetente tudunk találkozni. Másképpen túl gyors lenne a kapcsolat alakulása.
Bárkiből lehet drogos – ha megvan benne az üresség, akkor csak alkalom kell, és bizonyos hatás. Aki most éppen iszogat, vagy munkamániás, vagy a házasságát teszi tönkre, ha módja lenne rá, négy-öt kipróbálás után biztosan megtalálná azt a drogot, ami jó neki. Mert benne van az üresség, amit úgy képzelek el, mint egy hiányzó puzzle-darabot – pont bepasszol oda a drog. Én a droggal csak darabokból tudtam kirakni a képet, Isten viszont betöltötte bennem az egész ürességet.
Amíg azt gondoltam, hogy az üresség csak droggal tölthető ki, addig nem hittem el, hogy Isten ki tudja tölteni. És azt is gondoltam, hogy drog nélkül csak szenvedve tudok élni. Most úgy látom, hogy drog nélkül lehet boldogan is élni. Persze van nehézség, de az is kell.
/Gönczi Gábor 2003-tól és 2004-től volt terápián. Történetét 2005 elején mesélte el. 2006 januárjától a ráckeresztúri Otthon munkatársa. /
/A terápia fázisokból épül fel, melyeken a lakónak át kell haladnia. Ezek a felelősség növekedésével járnak – a második fázisban a lakónak részt kell vállalnia a később beköltözöttek terápiájának segítésében. És ekkor már haza is járhat, kéthetente hétvégén./
Gergő fiunk 2007 júliusában ment le először a Házba.
Szépen haladt a maga útján, s mikor elérkezett a második fázishoz, sokszor jött föl ügyeket intézni már egyedül, hétköznap is.
Történt egy ilyen alkalommal, hogy a Moszkva téren összeakadt egy drogos haverral. Arrafelé könnyű az ilyen. Városunk egyik legfertőzöttebb helye, ebből a szempontból is.
Ajánlgatta a cuccost a srác, ne higgye senki, hogy rossz haver, de Gergő akkor kerek-perec visszautasította.
Következő héten megint jönnie kellett valamiért, a Sors akkor is egymáshoz terelte őket. Az én fiamban akkor más hangulat lakott. Állt a járdán, már nyúlt volna az anyagért, mikor megfogta valaki a kezét. A Doki volt az. Megkérdezte mit csinál errefelé. Enyémfiú pedig elmondta.
Azt is, hogy éppen drogvásárlásra készült.
Álltak a nagy forgatagban, beszélgettek majd' egy órán keresztül. Aztán folytatták a közeli kávézóban... s közben a lélek, ott benn, megint kisimult...
Hetek teltek el, aztán elmesélte. Épp látogatóban voltunk nála Keresztúron.
Amikor legközelebb a Dokival találkoztam, nem tudtam szólni rendesen. Megszorítottam a kezét, és suttogva annyit sikerült csak nyöszörögnöm : köszönöm. Úgy csinált, mint aki nem érti.
Mert neki HITE szerint ARRA KELLETT JÁRNIA! Hiszen valaki a társai közül bajban volt.
Én pedig úgy érzem, a CSODA ott lakik a Házban. Az EMBEREKBEN.
Részlet Gergő naplójából 10.
Az ÖDE* válaszát három hétig vártam, mert nem volt biztos, hogy lesz pénz rá. Közben lett munkám is. Az n.a.-s srác mondta, ha van kedvem, mehetek hozzá dolgozni. Elkezdtem melózni, festettem. Nagyon sokat segített ez, hatalmasat dobott az önértékelésemen. Kezdtem oldottabb lenni. Anyagilag is könnyebben voltam. Elkezdtem intézni az iskolát, az érettségi sulit. Ez is sínre került. Végül megjött a válasz az ÖDE-től, zöld lámpát kapott az önkéntes év, ez is sínen volt. Szóval elkezdett felépülni az életem alapja.
Jártam n.a.-ba hetente egyszer, jártam utógondozóba és Gazdagrétre is, a gyülekezetbe.
Mindezek közben, neten keresztül megismerkedtem "A"-val. Én nagyon türelmetlen voltam már az első msn-beszélgetésünk után találkozni akartam vele. De ő "leoltott", hogy nyugodjak meg, legyek türelemmel. Akkor vissza is fogtam magam. Végül aztán ő kezdeményezett. Küldött egy sms-t, hogy mi lenne, ha találkoznánk. Persze egyből belementem. Ez az egész végzetes hiba volt a részemről. A vágyaim irányítottak, minden más mellé becsatlakozott ez is. Egyre jobban nőtt az önbizalmam, határozottabb voltam, és kezdtek enyhülni a szorongásaim. Beállt a életembe egyfajta rendszeresség. Sokat találkoztam józan emberekkel.
Így nézett ki egy napom:
Reggel 6-kor meló, este haza, zuhany, kaja, aztán csoport, és "A" kilenc, fél tíz körül. A hétből 4-5 nap így nézett ki.
Ez kb. egy-másfél hónapig ment. Most úgy érzem, hogy az "A"-nál kezdett elcsúszni minden. Kb. két hétig nagyon jól éreztem magam vele. Nyugodt voltam mellette, és mindent el tudtam mondani neki, és rengeteg mindent meg is értett. Aztán kezdtem tehernek érezni az egészet. Türelmetlen voltam a saját érzéseimmel kapcsolatban. Tetszett nekem "A", de nem éreztem szerelmet. Ő mindig mondta, hogy mindent mondjak el őszintén, de erről nem mertem neki beszélni. Egy hónap elteltével egyre feszültebb voltam. A közelében kezdtem zárkózott lenni. Persze ezekről a dolgokról nem beszéltem sehol, még a Válaszútban sem. N.a.-ba soha nem beszéltem csoporton, csak eljártam.
Aztán egyik reggel "A" elment dolgozni. Nála voltam (neki van egy lakása), és ott hagyott a konyhában 40 ezret az asztalon. Pont akkor kellett leraknom otthon 35 ezret. Tízezerrel el voltam csúszva, mert baromságokra költöttem. Átszaladt az agyamon, hogy elrakom. Aztán végül is nem raktam el, de nagyon terheltek ezek a gondolatok! Sőt! Rendesen bűntudatom volt ez miatt, és képtelen voltam beszélni erről.
Aztán jött a klán-találkozó. Ez minden évben van. Összejövünk azokkal az emberekkel, akikkel a neten lövöldözni szoktunk. Egyik felem nagyon várta már ezt, de közben meg tudtam, hogy nem szabad(na) odamennem, mert tudom, hogy mi van ott. Pia, fű töménytelen mennyiségben. Azért csak elmentem. Egyáltalán nem tudtam feloldódni. Nem találtam a helyem, szorongtam. Aztán úgy döntöttem, hogy piálok, történjen valami, EZT NEM AKAROM ÉREZNI! Megittam pár sört, kezdett a fejembe szállni. Nekem ilyenkor elborul az agyam. Nem voltam csont részeg, vagy ilyesmi... Annyi viszont volt bennem, hogy beleszívjak egy jointba. Persze ez ideig-óráig jó volt, mert feldobott, felszabadult lettem. Aztán jött a bűntudat. Próbáltam "leönigazolni" magamnak, hogy ez nem gáz, nem történt semmi, ettől nem fogok visszaesni. Erre a körülöttem lévők is csak ráerősítettek azzal, hogy milyen sokat változtam. Nem ütöttem ki magam, ők láttak már csúnya állapotban. Szóval megtörtént ez a hétvége. Hazafelé a bátyám meg keresett valami pénzt, nem találta, és tiszta idegbeteg volt. Úgy éreztem, azt hiszi, én vettem el. Aztán persze ezek így bennem maradtak. Legszívesebben elküldtem volna a rákba a tesómat. Holott nem is mondott olyat, hogy énrám gondol. Nehezteltem rá nagyon, de ez nem jött ki belőlem.
Közben otthon is nőtt a feszkó a pénz miatt. Mindig részletekben adtam oda a pénzt. Ez nem is volt gond, csak bennem voltak bajok, mert mindig kifolyt a kezem közül és elkezdtem kamuzni, hogy nem fizetnek, várni kell, meg ilyesmi.
Ezt az egész hétvégét 4 napig hordoztam magamban, mire el tudtam mondani. Először a srácnak mondtam el, akivel együtt dolgoztam. Aztán a Somának. De persze a miértekre nem nagyon kerestem a választ...
Végül jött az "A". Ő érezte rajtam, hogy valami nem stimmel. Alapból zárkózottabb voltam felé már egy-két hete, de ezután végleg bezártam. Tudtam, ha elmondom, akkor vége lesz. Ezt nem akartam, annak ellenére sem, hogy nem éreztem semmit. Örültem, hogy van mellettem egy nő, van kivel lefeküdni. Van kihez menni, hogy ne kelljen otthon lenni. Szóval végül is elmondtam neki. Érezte, hogy valami baj van, de mégis hideg zuhanyként érte ez. Azt mondta, hogy éppen egy kezdődő érzésre kapta ezt. Aztán végül is ekkor találkoztam vele utoljára. Azt mondta, hogy vége ennek, itt és most. Bizonytalanságot éreztem rajta. Ez miatt én még reménykedtem, hogy nincs még vége. Még aznap este írt msn-en, hogy nem szeretne többet találkozni velem. Nagyon befordultam, csalódott voltam és rohadtul egyedül éreztem magam ezzel. Pár napra rá, a melóhelyen, ott volt előttem egy tálca gyógyszer. Túl sokat nem gondolkoztam rajta, hogy mit tegyek. Lenyúltam egy levél xanaxot és bedobtam párat. Egy hét múlva barnáztam** megint. Kifelé azt mutattam, hogy minden oké, belülről meg emésztett a bűntudat, meg a szégyen. Olyan embereknek sem tudtam beszélni erről, akik közel álltak hozzám. Július vége felé történtek ezek, ha jól emlékszem...
Az első barna után nagyon hamar visszaálltam, napi szinten nyomtam. Úgy jártam munkába is. Állandóan előre kértem a lóvét, meló után meg mentem anyagért.
Aztán egyszer nem kellett menni többet dolgozni. Mivel ezt még utolsó nap megmondták, lenyúltam az egyik főnök srácot. Itt már "vonóm"*** is volt. Pár napig kitartott ez a pénz. Aztán elkezdtem otthonról eladni dolgokat. Nem néztem semmit és senkit! Az anyag irányított. Egyre többet nyomtam, ehhez egyre több pénz kellett. Eladtam egy PLAY2-őt, amit kölcsön kaptam egy sráctól. Aztán jött az ÖDE. Azért mentem be oda, hogy pénzt szerezzek. A Kinga volt csak ott, ha jól emlékszem (Ő a mentorom felesége). Kivártam a megfelelő pillanatot és elloptam a tárcáját. Arra még emlékszem, hogy hívott a Zsolti, de aztán képszakadás. Azt hiszem a Győzővel találkoztam, és azt hiszem, egy mentőben keltem, de ez teljesen homályba vész. Nem emlékszem semmire.
Otthon is kiderültek a dolgok... Az utolsó csepp az volt nekik, amikor elloptam Anyum utolsó 4 ezer forintját. Amikor hazaértem aznap este, kidobtak. Még én voltam felháborodva. Másnap reggelig bolyongtam, aztán elmentem a Bánya utcába. Oda kerültem megint. Persze eszem ágában sem volt józannak lenni. Pénzem nem volt, nem is tudtam sehonnét szerezni...
Végigjártam az ambulanciákat, mindenhol felírattam "ricsit"****, totál reménytelennek láttam mindent. És már le is mondtam magamról. Methadon***** fenntartóra jelentkeztem. Októberben vett volna fel a Csorba. Illetve előbb is bekerülhettem volna a 15. kerületbe, de onnét is nyúltam le pénzt, és nem vettek fel oda.
Totális őrület volt! Úgy mentem az utcán, hogy folyamatosan azt figyeltem, mikor tudok valakitől ellopni valamit. Egyszer a Blahánál, egy öreg néni kezéből téptem ki a tárcáját... ma is hallom a jajgatását...
A Bánya utcában egy hétig voltam, kirúgtak onnét is. Le akartam nyúlni az egyik segítő telefonját, de nem sikerült. Nem mehetett senki, sehova, amikor észrevették. Végül odaadtam Báder Olivérnek. Így csak az utca maradt. A Moszkva téren kötöttem ki. Kéregettem az emberektől. Az volt a lényeg, hogy minél jobban be legyek tépve, NE ÉREZZEK SEMMIT!
Persze ez nem ment! 5 napig voltam az utcán, Solymáron aludtam az erdőben, vagy egy épülő házban, vagy ilyesmi. Ebben az öt napban fordult meg először a fejemben, hogy kinyírom magam. Persze ehhez én gyáva voltam mindig is. Jártam le a Válaszútba, nagyon gáz dolgokat mondtam. Ki akartam menni Spanyolországba... 100 "ricsivel" a zsebemben mondtam ezt.
Aztán egyik nap lent volt a Doki... alig bírtam a szemébe nézni! Nagyon szégyelltem magam, meg a helyzetet, amiben vagyok. Kérdezte, hogy miért nem megyek rehabra? Én meg mondtam, hogy azért jöttem most le, mert azt szeretném. Végül felhozta a Doki itt a stábon, hogy visszajöhetek-e. Erre a válaszra hat napot vártam. Otthon voltam, beengedtek erre az időre. Egy kép, hogy milyen őrületbe voltam:
Első két nap után, amit otthon töltöttem, elég komoly "vonóm" volt... beindult az agyam... pénz kell.. cucc kell! Fogtam magam, kimentem hátra, és elindultam Apám gőzborotvájával, hogy eladom. Apám utánam jött, mert hogy otthon volt... ŐRÜLET!!!
Hat napot voltam otthon, és nagyon komoly volt! Bátyámnak minden mozdulatába, nézésébe ott volt a haragja. Tapintani lehetett a feszültséget.
Aztán szeptember 29-én lementem a Válaszútba. 6 nap alatt valamennyit tisztultam. Nagyon komoly szorongással mentem végig a városon, és rám nehezedett minden, amit tettem. Kiderült, hogy jöhetek le. 3 napom volt, hogy elintézzek mindent. Lett bennem egy megnyugvás, hogy kaptam még egy lehetőséget. Minden nap végén az Ádámmal pörögtem. Piáltam, meg, amikor elmentem a Bensóhoz, írattam vele "ricsit". Intéztem a papírokat, este meg megpróbáltam szétvágni magam. Összefutottunk a Pöcökkel is, arra már nem emlékszem, hogyan, de én vele maradtam. Összetarháltunk pénzt és anyagoztunk. Ez az azelőtti szombaton volt, mielőtt lejöttem. Ott "aludtam" nála. Vasárnap meg, mielőtt találkoztam Ádámmal, hazamentem a cuccaimért és eljöttem otthonról. Útközben belefutottam egy Moszkva teres csajba. Vele még elmentem lőni egyet. Közben meg elloptam a telefonját, gőzöm sincs, minek! Illetve az anyagot akartam lenyúlni tőle, csak megébredt. Aztán este szívtunk, meg ittunk az Ádámmal. Nem is emlékszem sok mindenre, az volt a lényeg, hogy ne tudjak magamról! Reggel egy szivacsos, bőr ajtón keltem fel. Összeszedtük magunkat, mert valamit magunkba akartunk venni, mielőtt elindultunk volna ide. Itt történt még egy dolog, ami terhel, ha végig gondolom, mit is tettem. Elmentünk a Jász utcába. Akartam Rivotrilt íratni, csak nem volt rá időnk. Mivel reggel összetarháltunk egy ezrest, vettünk Methadont. Én adtam be az Ádámnak. Mivel én össze-vissza szurkáltam magam mindenki után, eléggé nyomasztó ez még most is, ha erre gondolok!
Aztán lementünk a Válaszútba, és lejöttünk ide.
*Önkéntes Diakóniai Egylet
**heroin
***elvonási tünetek
**** rivotril
*****methadon - Szintetikus opiát, erős fájdalomcsillapító. Kábítószer-fogyasztóknál is alkalmazzák az elvonási tünetek enyhítésére, ami erősen vitatható módszer, mivel a methadon is kábítószernek minősül. Nagy adagban súlyos légzéskárosodást okozhat.
Jártam n.a.-ba hetente egyszer, jártam utógondozóba és Gazdagrétre is, a gyülekezetbe.
Mindezek közben, neten keresztül megismerkedtem "A"-val. Én nagyon türelmetlen voltam már az első msn-beszélgetésünk után találkozni akartam vele. De ő "leoltott", hogy nyugodjak meg, legyek türelemmel. Akkor vissza is fogtam magam. Végül aztán ő kezdeményezett. Küldött egy sms-t, hogy mi lenne, ha találkoznánk. Persze egyből belementem. Ez az egész végzetes hiba volt a részemről. A vágyaim irányítottak, minden más mellé becsatlakozott ez is. Egyre jobban nőtt az önbizalmam, határozottabb voltam, és kezdtek enyhülni a szorongásaim. Beállt a életembe egyfajta rendszeresség. Sokat találkoztam józan emberekkel.
Így nézett ki egy napom:
Reggel 6-kor meló, este haza, zuhany, kaja, aztán csoport, és "A" kilenc, fél tíz körül. A hétből 4-5 nap így nézett ki.
Ez kb. egy-másfél hónapig ment. Most úgy érzem, hogy az "A"-nál kezdett elcsúszni minden. Kb. két hétig nagyon jól éreztem magam vele. Nyugodt voltam mellette, és mindent el tudtam mondani neki, és rengeteg mindent meg is értett. Aztán kezdtem tehernek érezni az egészet. Türelmetlen voltam a saját érzéseimmel kapcsolatban. Tetszett nekem "A", de nem éreztem szerelmet. Ő mindig mondta, hogy mindent mondjak el őszintén, de erről nem mertem neki beszélni. Egy hónap elteltével egyre feszültebb voltam. A közelében kezdtem zárkózott lenni. Persze ezekről a dolgokról nem beszéltem sehol, még a Válaszútban sem. N.a.-ba soha nem beszéltem csoporton, csak eljártam.
Aztán egyik reggel "A" elment dolgozni. Nála voltam (neki van egy lakása), és ott hagyott a konyhában 40 ezret az asztalon. Pont akkor kellett leraknom otthon 35 ezret. Tízezerrel el voltam csúszva, mert baromságokra költöttem. Átszaladt az agyamon, hogy elrakom. Aztán végül is nem raktam el, de nagyon terheltek ezek a gondolatok! Sőt! Rendesen bűntudatom volt ez miatt, és képtelen voltam beszélni erről.
Aztán jött a klán-találkozó. Ez minden évben van. Összejövünk azokkal az emberekkel, akikkel a neten lövöldözni szoktunk. Egyik felem nagyon várta már ezt, de közben meg tudtam, hogy nem szabad(na) odamennem, mert tudom, hogy mi van ott. Pia, fű töménytelen mennyiségben. Azért csak elmentem. Egyáltalán nem tudtam feloldódni. Nem találtam a helyem, szorongtam. Aztán úgy döntöttem, hogy piálok, történjen valami, EZT NEM AKAROM ÉREZNI! Megittam pár sört, kezdett a fejembe szállni. Nekem ilyenkor elborul az agyam. Nem voltam csont részeg, vagy ilyesmi... Annyi viszont volt bennem, hogy beleszívjak egy jointba. Persze ez ideig-óráig jó volt, mert feldobott, felszabadult lettem. Aztán jött a bűntudat. Próbáltam "leönigazolni" magamnak, hogy ez nem gáz, nem történt semmi, ettől nem fogok visszaesni. Erre a körülöttem lévők is csak ráerősítettek azzal, hogy milyen sokat változtam. Nem ütöttem ki magam, ők láttak már csúnya állapotban. Szóval megtörtént ez a hétvége. Hazafelé a bátyám meg keresett valami pénzt, nem találta, és tiszta idegbeteg volt. Úgy éreztem, azt hiszi, én vettem el. Aztán persze ezek így bennem maradtak. Legszívesebben elküldtem volna a rákba a tesómat. Holott nem is mondott olyat, hogy énrám gondol. Nehezteltem rá nagyon, de ez nem jött ki belőlem.
Közben otthon is nőtt a feszkó a pénz miatt. Mindig részletekben adtam oda a pénzt. Ez nem is volt gond, csak bennem voltak bajok, mert mindig kifolyt a kezem közül és elkezdtem kamuzni, hogy nem fizetnek, várni kell, meg ilyesmi.
Ezt az egész hétvégét 4 napig hordoztam magamban, mire el tudtam mondani. Először a srácnak mondtam el, akivel együtt dolgoztam. Aztán a Somának. De persze a miértekre nem nagyon kerestem a választ...
Végül jött az "A". Ő érezte rajtam, hogy valami nem stimmel. Alapból zárkózottabb voltam felé már egy-két hete, de ezután végleg bezártam. Tudtam, ha elmondom, akkor vége lesz. Ezt nem akartam, annak ellenére sem, hogy nem éreztem semmit. Örültem, hogy van mellettem egy nő, van kivel lefeküdni. Van kihez menni, hogy ne kelljen otthon lenni. Szóval végül is elmondtam neki. Érezte, hogy valami baj van, de mégis hideg zuhanyként érte ez. Azt mondta, hogy éppen egy kezdődő érzésre kapta ezt. Aztán végül is ekkor találkoztam vele utoljára. Azt mondta, hogy vége ennek, itt és most. Bizonytalanságot éreztem rajta. Ez miatt én még reménykedtem, hogy nincs még vége. Még aznap este írt msn-en, hogy nem szeretne többet találkozni velem. Nagyon befordultam, csalódott voltam és rohadtul egyedül éreztem magam ezzel. Pár napra rá, a melóhelyen, ott volt előttem egy tálca gyógyszer. Túl sokat nem gondolkoztam rajta, hogy mit tegyek. Lenyúltam egy levél xanaxot és bedobtam párat. Egy hét múlva barnáztam** megint. Kifelé azt mutattam, hogy minden oké, belülről meg emésztett a bűntudat, meg a szégyen. Olyan embereknek sem tudtam beszélni erről, akik közel álltak hozzám. Július vége felé történtek ezek, ha jól emlékszem...
Az első barna után nagyon hamar visszaálltam, napi szinten nyomtam. Úgy jártam munkába is. Állandóan előre kértem a lóvét, meló után meg mentem anyagért.
Aztán egyszer nem kellett menni többet dolgozni. Mivel ezt még utolsó nap megmondták, lenyúltam az egyik főnök srácot. Itt már "vonóm"*** is volt. Pár napig kitartott ez a pénz. Aztán elkezdtem otthonról eladni dolgokat. Nem néztem semmit és senkit! Az anyag irányított. Egyre többet nyomtam, ehhez egyre több pénz kellett. Eladtam egy PLAY2-őt, amit kölcsön kaptam egy sráctól. Aztán jött az ÖDE. Azért mentem be oda, hogy pénzt szerezzek. A Kinga volt csak ott, ha jól emlékszem (Ő a mentorom felesége). Kivártam a megfelelő pillanatot és elloptam a tárcáját. Arra még emlékszem, hogy hívott a Zsolti, de aztán képszakadás. Azt hiszem a Győzővel találkoztam, és azt hiszem, egy mentőben keltem, de ez teljesen homályba vész. Nem emlékszem semmire.
Otthon is kiderültek a dolgok... Az utolsó csepp az volt nekik, amikor elloptam Anyum utolsó 4 ezer forintját. Amikor hazaértem aznap este, kidobtak. Még én voltam felháborodva. Másnap reggelig bolyongtam, aztán elmentem a Bánya utcába. Oda kerültem megint. Persze eszem ágában sem volt józannak lenni. Pénzem nem volt, nem is tudtam sehonnét szerezni...
Végigjártam az ambulanciákat, mindenhol felírattam "ricsit"****, totál reménytelennek láttam mindent. És már le is mondtam magamról. Methadon***** fenntartóra jelentkeztem. Októberben vett volna fel a Csorba. Illetve előbb is bekerülhettem volna a 15. kerületbe, de onnét is nyúltam le pénzt, és nem vettek fel oda.
Totális őrület volt! Úgy mentem az utcán, hogy folyamatosan azt figyeltem, mikor tudok valakitől ellopni valamit. Egyszer a Blahánál, egy öreg néni kezéből téptem ki a tárcáját... ma is hallom a jajgatását...
A Bánya utcában egy hétig voltam, kirúgtak onnét is. Le akartam nyúlni az egyik segítő telefonját, de nem sikerült. Nem mehetett senki, sehova, amikor észrevették. Végül odaadtam Báder Olivérnek. Így csak az utca maradt. A Moszkva téren kötöttem ki. Kéregettem az emberektől. Az volt a lényeg, hogy minél jobban be legyek tépve, NE ÉREZZEK SEMMIT!
Persze ez nem ment! 5 napig voltam az utcán, Solymáron aludtam az erdőben, vagy egy épülő házban, vagy ilyesmi. Ebben az öt napban fordult meg először a fejemben, hogy kinyírom magam. Persze ehhez én gyáva voltam mindig is. Jártam le a Válaszútba, nagyon gáz dolgokat mondtam. Ki akartam menni Spanyolországba... 100 "ricsivel" a zsebemben mondtam ezt.
Aztán egyik nap lent volt a Doki... alig bírtam a szemébe nézni! Nagyon szégyelltem magam, meg a helyzetet, amiben vagyok. Kérdezte, hogy miért nem megyek rehabra? Én meg mondtam, hogy azért jöttem most le, mert azt szeretném. Végül felhozta a Doki itt a stábon, hogy visszajöhetek-e. Erre a válaszra hat napot vártam. Otthon voltam, beengedtek erre az időre. Egy kép, hogy milyen őrületbe voltam:
Első két nap után, amit otthon töltöttem, elég komoly "vonóm" volt... beindult az agyam... pénz kell.. cucc kell! Fogtam magam, kimentem hátra, és elindultam Apám gőzborotvájával, hogy eladom. Apám utánam jött, mert hogy otthon volt... ŐRÜLET!!!
Hat napot voltam otthon, és nagyon komoly volt! Bátyámnak minden mozdulatába, nézésébe ott volt a haragja. Tapintani lehetett a feszültséget.
Aztán szeptember 29-én lementem a Válaszútba. 6 nap alatt valamennyit tisztultam. Nagyon komoly szorongással mentem végig a városon, és rám nehezedett minden, amit tettem. Kiderült, hogy jöhetek le. 3 napom volt, hogy elintézzek mindent. Lett bennem egy megnyugvás, hogy kaptam még egy lehetőséget. Minden nap végén az Ádámmal pörögtem. Piáltam, meg, amikor elmentem a Bensóhoz, írattam vele "ricsit". Intéztem a papírokat, este meg megpróbáltam szétvágni magam. Összefutottunk a Pöcökkel is, arra már nem emlékszem, hogyan, de én vele maradtam. Összetarháltunk pénzt és anyagoztunk. Ez az azelőtti szombaton volt, mielőtt lejöttem. Ott "aludtam" nála. Vasárnap meg, mielőtt találkoztam Ádámmal, hazamentem a cuccaimért és eljöttem otthonról. Útközben belefutottam egy Moszkva teres csajba. Vele még elmentem lőni egyet. Közben meg elloptam a telefonját, gőzöm sincs, minek! Illetve az anyagot akartam lenyúlni tőle, csak megébredt. Aztán este szívtunk, meg ittunk az Ádámmal. Nem is emlékszem sok mindenre, az volt a lényeg, hogy ne tudjak magamról! Reggel egy szivacsos, bőr ajtón keltem fel. Összeszedtük magunkat, mert valamit magunkba akartunk venni, mielőtt elindultunk volna ide. Itt történt még egy dolog, ami terhel, ha végig gondolom, mit is tettem. Elmentünk a Jász utcába. Akartam Rivotrilt íratni, csak nem volt rá időnk. Mivel reggel összetarháltunk egy ezrest, vettünk Methadont. Én adtam be az Ádámnak. Mivel én össze-vissza szurkáltam magam mindenki után, eléggé nyomasztó ez még most is, ha erre gondolok!
Aztán lementünk a Válaszútba, és lejöttünk ide.
*Önkéntes Diakóniai Egylet
**heroin
***elvonási tünetek
**** rivotril
*****methadon - Szintetikus opiát, erős fájdalomcsillapító. Kábítószer-fogyasztóknál is alkalmazzák az elvonási tünetek enyhítésére, ami erősen vitatható módszer, mivel a methadon is kábítószernek minősül. Nagy adagban súlyos légzéskárosodást okozhat.
2010. január 25., hétfő
Részlet Gergő naplójából 9.
A "45 nap" vége felé már napi szinten anyagoztam. És azt a pénzt a Missziótól az utazásra kaptam... azt is szinte az egészet anyagra költöttem.
Akkor bukott ki ez az egész történet, hogy én miben is vagyok, amikor a Válaszútból, a Janitól elloptam pénzt. Másnap elkezdtek jönni az sms-ek: Zénótól, meg nagyon sok embertől...
Reményvesztett voltam, meg elkeseredett, és már csak egy cél lebegett a szemem előtt: az anyag.
Az Isti felhívott, hogy ha este hatig visszaérek, akkor még lehet valamit kezdeni ezzel az egésszel. Iszonyú őrület volt bennem! Emlékszem, hogy miután leraktam a telefont nagyon nagy zavarodottság volt bennem. Éppen anyagért mentem. Április 31.-én, este tíz körül értem le. A Misi volt a 24-es, mondta, hogy szedjem össze a cuccaim, és ami kell, azt vigyem magammal. Megdöbbentem. Egészen addig, amíg el nem küldtek, nem hittem el,hogy ez megtörténhet. Aztán a Viktor kivitt Martonba, felszálltam a vonatra és felmentem Pestre. Totális tanácstalanság, nem tudtam mi legyen. Be voltam állva. Egész éjjel mászkáltam a városban. Igazából még fel sem fogtam, hogy mi történt velem!
Május elsején, reggel, felmentem a P. Lacihoz. Haza nem mehettem. Aztán végül is Twisterrel, Pöcökkel, L. Attilával, S. Gyurival kimentünk a majálisra Nagyon rosszul voltam, nem tudtam az emberek szemébe nézni. El sem akartam menni az öreg fúk találkozóra. De a Gyuri azt mondta, ne törődjek semmivel. Végül elmentem. Az egész egy nagyon húzós szituáció volt. Rengeteg régi arc, akikkel már az első terápiámon is együtt voltam. Nagyon nagy szégyenérzet volt bennem, bűntudat. Meg voltam törve, iszonyat zavarodott voltam és mindezt egyszerre. Aztán Soma segítségével bekerültem a Bánya utcába. Rengeteg aktív van ott: metások, heroin függők, gyógyszer függők.. szóval nem éppen egy védett környezet. Még sosem voltam hajléktalan szállón azelőtt, szóval nem tudtam, hogy mennek ott a dolgok.
1 hétig bírtam anyag nélkül.
Próbáltam összerakni magam. Az volt bennem, hogy föl tudok állni.
Próbáltam munkát keresni a suli mellé (mert akkor még oda is jártam), mivel nem volt pénzem, dolgozni akartam valamit.
Aztán közben voltam otthon is, és járhattam haza kajálni, mert ugye pénzem nem volt.
Aztán megkaptam kéthavi pénzemet a munkaügyitől, 85 ezret. Felhívtam a Házat, hogy vegyenek le 15 ezret és ez legyen így minden hónapban, amíg vissza nem törlesztem a pénzt, amivel tartozom. Persze én már alig vártam, hogy megkapjam a pénzem, tudtam, hogy anyagot fogok venni! Nem is emlékszem, ki hozta fel a pénzt... de már a Válaszútból telefonáltam az embernek!
Ilyenek voltak bennem, hogy én majd onnét a Bánya utcából fogok dolgozni járni, meg suliba, és nem kell sok idő, és kiveszek egy albérletet. (Teljesen irracionális gondolkodás!)
Volt egy olyan terv is, hogy Debrecenbe megyek, félutasba, de ehhez fel kellet volna mutatnom 1 hónap tisztaságot. Persze ez nem ment! A pénzemet május 16-17-én kaptam meg a munkaügyitől, eddig voltam "tiszta" május 1-től.
Ezt a pénzt kb. egy hét alatt elanyagoztam. Aztán elkezdtem lopkodni, adni-venni, csereberélni. Elkezdtem gyógyszert felíratni: az összes létező helyen megtettem ezt. Anyagra úgy volt pénzem, hogy a Bánya utcából lopkodtam, az ottani "stábtól". 3 hétig tartott ez a történet.
Ettől az egésztől persze nem nőtt az önértékelésem, amint egy picit "kitisztultam" valami anyagtól. Iszonyú bűntudat, szégyen nyomott agyon! Felerősödött a kudarc és csalódottság érzés. Jött ezekkel együtt az önsajnálat is.
NEM TUDTAM ANNYIT NYOMNI, HOGY NE ÉREZZEM MAGAM EGY DARAB KULÁNAK. FOLYAMATOSAN GYÖTÖRT A BŰNTUDAT!
Néha-néha beestem a Válaszútba is. Persze látták, hogy nem vagyok jól, és, hogy ennek nagyon rossz vége lesz...
Aztán a Soma bedobta, hogy mi lenne, ha lemennék Komlóra. Igazából nekem egyetlen porcikám sem kívánta ezt az egészet. Elegem volt az intézményekből! De belementem. Most már, így tiszta fejjel tudom, hogy ez csak arról szólt, hogy haza kerüljek. Tudtam, ha eljövök Komlóról, haza fognak engedni. Így is történt.
Ja, igen! A Bánya utcából elküldtek, persze nem a lopások miatt, hanem azért, mert anyagoztam, és azzal a feltétellel mehettem oda, ha ezt nem teszem.
Szóval belementem abba, hogy Komló. Lementem. 45 perc után felálltam és megköszöntem, hogy szakítottak rám időt. Fogtam magam, kimentem a busz pályaudvarra és bementem Pécsre. Hazatelefonáltam, hogy nem vettek fel, és a következő vonattal megyek. Persze Anyuék beengedtek.
Itt kezdtek el működni az itt tanult dolgok.Pár nap alatt kifeküdtem az elvonást. Fizikailag és lelkileg sem voltam topon. Elkezdtem n.a.-ba* járni.
Ott találkoztam egy régi ismerősömmel, akit Deszken ismertem meg. Ő lett az az ember, akivel a legtöbbet beszélgettem ott. Elkezdtem munkát keresni. Persze Anyámék finanszíroztak mindent. Visszakerültem ugyanabba a szerepbe, amibe mindig is voltam! Kb. június közepe lehetett. Szóval munkát kerestem. Folyamatosan próba-napokra mentem. Konyhai munka volt a cél, de mindenhol tíz, tizenkettő, vagy még többet kellett volna dolgozni. Közben elkezdtem vállalni a tetteimért a felelősséget, mind a gyülekezeti tagokkal szemben, meg S. Janival is volt egy ilyen konfliktus-kezelő-szerű beszélgetésem. Tehát szép lassan kibeszéltem magamból mindent, ami teher volt, meg szégyelltem.
Munkát nem találtam olyat, ami nekem tetszett volna. Persze úgy érzem, nem is voltam elég alázatos a helyzetemhez. Rengeteg munkahelyen voltam, és, ha nagyon akartam volna, bármelyiknél el tudtam volna helyezkedni!
Aztán a Válaszútban feldobtam: mi lenne, ha ide jönnék önkéntesnek?! Bele is mentek...
*narcotics anonymous
/Ez a napló-részlet most hosszabb, mint az eddigiek. És megrázóbb is. Számomra. Nem tudom egyszerre leírni...
Nemsokára folytatom. KIMM/
Akkor bukott ki ez az egész történet, hogy én miben is vagyok, amikor a Válaszútból, a Janitól elloptam pénzt. Másnap elkezdtek jönni az sms-ek: Zénótól, meg nagyon sok embertől...
Reményvesztett voltam, meg elkeseredett, és már csak egy cél lebegett a szemem előtt: az anyag.
Az Isti felhívott, hogy ha este hatig visszaérek, akkor még lehet valamit kezdeni ezzel az egésszel. Iszonyú őrület volt bennem! Emlékszem, hogy miután leraktam a telefont nagyon nagy zavarodottság volt bennem. Éppen anyagért mentem. Április 31.-én, este tíz körül értem le. A Misi volt a 24-es, mondta, hogy szedjem össze a cuccaim, és ami kell, azt vigyem magammal. Megdöbbentem. Egészen addig, amíg el nem küldtek, nem hittem el,hogy ez megtörténhet. Aztán a Viktor kivitt Martonba, felszálltam a vonatra és felmentem Pestre. Totális tanácstalanság, nem tudtam mi legyen. Be voltam állva. Egész éjjel mászkáltam a városban. Igazából még fel sem fogtam, hogy mi történt velem!
Május elsején, reggel, felmentem a P. Lacihoz. Haza nem mehettem. Aztán végül is Twisterrel, Pöcökkel, L. Attilával, S. Gyurival kimentünk a majálisra Nagyon rosszul voltam, nem tudtam az emberek szemébe nézni. El sem akartam menni az öreg fúk találkozóra. De a Gyuri azt mondta, ne törődjek semmivel. Végül elmentem. Az egész egy nagyon húzós szituáció volt. Rengeteg régi arc, akikkel már az első terápiámon is együtt voltam. Nagyon nagy szégyenérzet volt bennem, bűntudat. Meg voltam törve, iszonyat zavarodott voltam és mindezt egyszerre. Aztán Soma segítségével bekerültem a Bánya utcába. Rengeteg aktív van ott: metások, heroin függők, gyógyszer függők.. szóval nem éppen egy védett környezet. Még sosem voltam hajléktalan szállón azelőtt, szóval nem tudtam, hogy mennek ott a dolgok.
1 hétig bírtam anyag nélkül.
Próbáltam összerakni magam. Az volt bennem, hogy föl tudok állni.
Próbáltam munkát keresni a suli mellé (mert akkor még oda is jártam), mivel nem volt pénzem, dolgozni akartam valamit.
Aztán közben voltam otthon is, és járhattam haza kajálni, mert ugye pénzem nem volt.
Aztán megkaptam kéthavi pénzemet a munkaügyitől, 85 ezret. Felhívtam a Házat, hogy vegyenek le 15 ezret és ez legyen így minden hónapban, amíg vissza nem törlesztem a pénzt, amivel tartozom. Persze én már alig vártam, hogy megkapjam a pénzem, tudtam, hogy anyagot fogok venni! Nem is emlékszem, ki hozta fel a pénzt... de már a Válaszútból telefonáltam az embernek!
Ilyenek voltak bennem, hogy én majd onnét a Bánya utcából fogok dolgozni járni, meg suliba, és nem kell sok idő, és kiveszek egy albérletet. (Teljesen irracionális gondolkodás!)
Volt egy olyan terv is, hogy Debrecenbe megyek, félutasba, de ehhez fel kellet volna mutatnom 1 hónap tisztaságot. Persze ez nem ment! A pénzemet május 16-17-én kaptam meg a munkaügyitől, eddig voltam "tiszta" május 1-től.
Ezt a pénzt kb. egy hét alatt elanyagoztam. Aztán elkezdtem lopkodni, adni-venni, csereberélni. Elkezdtem gyógyszert felíratni: az összes létező helyen megtettem ezt. Anyagra úgy volt pénzem, hogy a Bánya utcából lopkodtam, az ottani "stábtól". 3 hétig tartott ez a történet.
Ettől az egésztől persze nem nőtt az önértékelésem, amint egy picit "kitisztultam" valami anyagtól. Iszonyú bűntudat, szégyen nyomott agyon! Felerősödött a kudarc és csalódottság érzés. Jött ezekkel együtt az önsajnálat is.
NEM TUDTAM ANNYIT NYOMNI, HOGY NE ÉREZZEM MAGAM EGY DARAB KULÁNAK. FOLYAMATOSAN GYÖTÖRT A BŰNTUDAT!
Néha-néha beestem a Válaszútba is. Persze látták, hogy nem vagyok jól, és, hogy ennek nagyon rossz vége lesz...
Aztán a Soma bedobta, hogy mi lenne, ha lemennék Komlóra. Igazából nekem egyetlen porcikám sem kívánta ezt az egészet. Elegem volt az intézményekből! De belementem. Most már, így tiszta fejjel tudom, hogy ez csak arról szólt, hogy haza kerüljek. Tudtam, ha eljövök Komlóról, haza fognak engedni. Így is történt.
Ja, igen! A Bánya utcából elküldtek, persze nem a lopások miatt, hanem azért, mert anyagoztam, és azzal a feltétellel mehettem oda, ha ezt nem teszem.
Szóval belementem abba, hogy Komló. Lementem. 45 perc után felálltam és megköszöntem, hogy szakítottak rám időt. Fogtam magam, kimentem a busz pályaudvarra és bementem Pécsre. Hazatelefonáltam, hogy nem vettek fel, és a következő vonattal megyek. Persze Anyuék beengedtek.
Itt kezdtek el működni az itt tanult dolgok.Pár nap alatt kifeküdtem az elvonást. Fizikailag és lelkileg sem voltam topon. Elkezdtem n.a.-ba* járni.
Ott találkoztam egy régi ismerősömmel, akit Deszken ismertem meg. Ő lett az az ember, akivel a legtöbbet beszélgettem ott. Elkezdtem munkát keresni. Persze Anyámék finanszíroztak mindent. Visszakerültem ugyanabba a szerepbe, amibe mindig is voltam! Kb. június közepe lehetett. Szóval munkát kerestem. Folyamatosan próba-napokra mentem. Konyhai munka volt a cél, de mindenhol tíz, tizenkettő, vagy még többet kellett volna dolgozni. Közben elkezdtem vállalni a tetteimért a felelősséget, mind a gyülekezeti tagokkal szemben, meg S. Janival is volt egy ilyen konfliktus-kezelő-szerű beszélgetésem. Tehát szép lassan kibeszéltem magamból mindent, ami teher volt, meg szégyelltem.
Munkát nem találtam olyat, ami nekem tetszett volna. Persze úgy érzem, nem is voltam elég alázatos a helyzetemhez. Rengeteg munkahelyen voltam, és, ha nagyon akartam volna, bármelyiknél el tudtam volna helyezkedni!
Aztán a Válaszútban feldobtam: mi lenne, ha ide jönnék önkéntesnek?! Bele is mentek...
*narcotics anonymous
/Ez a napló-részlet most hosszabb, mint az eddigiek. És megrázóbb is. Számomra. Nem tudom egyszerre leírni...
Nemsokára folytatom. KIMM/
2010. január 23., szombat
Látogatóban
Szeretem a Házat, szeretek ott lenni. Mindegy is, hogy látogatok, vagy csoporton veszek részt...
Meglepődtem, hogy milyen sokan gyűltünk össze.
Sosem voltunk még ennyien a csoporton, mint ma.
Eszter próbálta a szűkre szabott keretek között tartani kikívánkozó kérdéseinket, terelgette csapongó gondolatainkat. Ma nem EGY témát jártunk körül a sok felvetésből, hanem azt kértük, hogy mindegyikről beszéljen/beszéljünk inkább pár szót.
Volt szó a bizalomról, a párkapcsolatokról, amikor az egyik fél szenvedélybeteg, és közös gyermek is nehezíti a döntést: menjek vagy maradjak.
Felvetődött a dilemma: "25 éves vagyok, szeretnék külföldre menni, ott kipróbálni magam. Mit csináljak? Menjek? Maradjak? Szeretem őt, szeretném, ha együtt próbálnánk meg messze innen... de mi van, ha ott sem tud beilleszkedni? Egyszer azt gondolom, CSAK AKKOR van esélye, ha elmegyünk messzire, máskor meg bizonytalanná válok..."
Mit tegyek, hogyan viselkedjek, amikor a rehab után kikerül az ÉLETBE a hozzátartozóm? Mondjam azt talán, hogy eddig segítettem, de most menj és bizonyíts máshol... legalább egy évig. Aztán majd jöhetsz hozzám megint.
Vagy hagyjam teljesen magára? Boldoguljon, ahogy tud...
Mivel biztathatom a szenvedélybeteget, hol fog munkát találni (legtöbbször mindenféle képzettség nélkül!), amikor rohamosan nő a munkanélküliség? Ha a környezetében, ahonnan a drogba menekült/rehabra került, sok az alkoholista.
Nem ihatok én sem alkoholt, ha ott van a szenvedélybeteg is a társaságban, csak azért mert neki egy csepp is ártalmára van?
Aztán valaki azt is firtatta, hogyan derítsük ki, miként válik egy ember szenvedélybeteggé? Mert, jó esetben a szenvedélybetegnek is lesz egyszer gyermeke, hasznára válhat esetleg, ha tudja, mire kell figyelni.
Szó esett a példamutatásról is. Mi van, ha én is valamely szenvedély rabja vagyok... Vagy közel voltam az alkoholizmushoz, de sikerült megállnom még időben... milyen példát mutatok?
Én ma alig-alig szólaltam meg. (Gergő csodálkozott volna, ha részt vesz a csoporton... hozzászokott már anyja aktivitásához...)
De volt egy téma, amiről eszembe jutott egy mondat... hát elmeséltem.
Egyszer, a családon belül valaki azt mondta nekem: TE NE AKARJ NEKEM GYEREKNEVELÉSI-TANÁCSOT ADNI, AMIKOR DROGOS A GYEREKED!
Mit mondjak, pofán csaptak a szavak.
Egy film a drogról és Ráckeresztúrról...
(Az első 26 perc szól a drogról és Keresztúrról, de a többi téma is nagyon érdekes!)
Meglepődtem, hogy milyen sokan gyűltünk össze.
Sosem voltunk még ennyien a csoporton, mint ma.
Eszter próbálta a szűkre szabott keretek között tartani kikívánkozó kérdéseinket, terelgette csapongó gondolatainkat. Ma nem EGY témát jártunk körül a sok felvetésből, hanem azt kértük, hogy mindegyikről beszéljen/beszéljünk inkább pár szót.
Volt szó a bizalomról, a párkapcsolatokról, amikor az egyik fél szenvedélybeteg, és közös gyermek is nehezíti a döntést: menjek vagy maradjak.
Felvetődött a dilemma: "25 éves vagyok, szeretnék külföldre menni, ott kipróbálni magam. Mit csináljak? Menjek? Maradjak? Szeretem őt, szeretném, ha együtt próbálnánk meg messze innen... de mi van, ha ott sem tud beilleszkedni? Egyszer azt gondolom, CSAK AKKOR van esélye, ha elmegyünk messzire, máskor meg bizonytalanná válok..."
Mit tegyek, hogyan viselkedjek, amikor a rehab után kikerül az ÉLETBE a hozzátartozóm? Mondjam azt talán, hogy eddig segítettem, de most menj és bizonyíts máshol... legalább egy évig. Aztán majd jöhetsz hozzám megint.
Vagy hagyjam teljesen magára? Boldoguljon, ahogy tud...
Mivel biztathatom a szenvedélybeteget, hol fog munkát találni (legtöbbször mindenféle képzettség nélkül!), amikor rohamosan nő a munkanélküliség? Ha a környezetében, ahonnan a drogba menekült/rehabra került, sok az alkoholista.
Nem ihatok én sem alkoholt, ha ott van a szenvedélybeteg is a társaságban, csak azért mert neki egy csepp is ártalmára van?
Aztán valaki azt is firtatta, hogyan derítsük ki, miként válik egy ember szenvedélybeteggé? Mert, jó esetben a szenvedélybetegnek is lesz egyszer gyermeke, hasznára válhat esetleg, ha tudja, mire kell figyelni.
Szó esett a példamutatásról is. Mi van, ha én is valamely szenvedély rabja vagyok... Vagy közel voltam az alkoholizmushoz, de sikerült megállnom még időben... milyen példát mutatok?
Én ma alig-alig szólaltam meg. (Gergő csodálkozott volna, ha részt vesz a csoporton... hozzászokott már anyja aktivitásához...)
De volt egy téma, amiről eszembe jutott egy mondat... hát elmeséltem.
Egyszer, a családon belül valaki azt mondta nekem: TE NE AKARJ NEKEM GYEREKNEVELÉSI-TANÁCSOT ADNI, AMIKOR DROGOS A GYEREKED!
Mit mondjak, pofán csaptak a szavak.
Egy film a drogról és Ráckeresztúrról...
(Az első 26 perc szól a drogról és Keresztúrról, de a többi téma is nagyon érdekes!)
2010. január 19., kedd
A konyhás
Vasárnap dél körül beszéltünk telefonon. Nagyon örült a hívásomnak. Kiszabadulhatott egy kicsit a konyhából, mondta... :o))))
Érdekes, hogy nem mindig szeret ott lenni. Pedig főzni szeret! És tud is! Heti váltásban csinálják a konyhát. Mindegy, hogy tud-e valaki főzni vagy sem, mindenkire sor kerül. A konyhafőnökök régebben bennlakók, de őket már úgy választják ki, hogy értsenek is valamit a dologhoz. Legalábbis azt hiszem.
Gergő most a TORTA felelős! Naiv módon először azt hittem, hogy úgy süti a tortákat, mint én. 24-es tortaformában! Elképedten nézett rám, mikor ez a "tévhitem" a karácsonyi beszélgetésünk alatt kiderült! Hiszen 30-40 tojásból készülnek azok a szülinapi torták! Több, mint 30 személy eszik belőle! :o))))))
Szombaton ismét mehetek hozzá. Nem csak látogatás, hozzátartozói csoport is lesz. Október óta, mióta Gergő ismét Keresztúron van, most megyek először. Pedig, hogy szeretem! Csak valahogy nem jött eddig össze! Jó hangulatú beszélgetéseink vannak ilyenkor. Előfordul, hogy Gergőék is részt vesznek, ki-ki a hozzátartozója mellett. A legkülönfélébb a "státuszuk" ezeknek a hozzátartozóknak... nagymama, testvér, szülő, barátnő, szomszédasszony... mindenkit szeretettel várnak, fogadnak. Utána közös ebéd, fehér asztal mellett folytatjuk a beszélgetést. Jó lesz!
Van már újabb napló-bejegyzés, szombaton azt is hozom.
És egy csomó könyvet pedig viszek. Coelho-t, Marquez-t kért... nem lesz egyszerű teljesíteni. Nagyon régen nem tudok már ilyesmit venni, mindig kölcsön-könyveket olvasok én is. Meg amit ajándékba kapok! De azért megoldom ezt is!
Örülök, hogy errefelé fordult az érdeklődése.
Érdekes, hogy nem mindig szeret ott lenni. Pedig főzni szeret! És tud is! Heti váltásban csinálják a konyhát. Mindegy, hogy tud-e valaki főzni vagy sem, mindenkire sor kerül. A konyhafőnökök régebben bennlakók, de őket már úgy választják ki, hogy értsenek is valamit a dologhoz. Legalábbis azt hiszem.
Gergő most a TORTA felelős! Naiv módon először azt hittem, hogy úgy süti a tortákat, mint én. 24-es tortaformában! Elképedten nézett rám, mikor ez a "tévhitem" a karácsonyi beszélgetésünk alatt kiderült! Hiszen 30-40 tojásból készülnek azok a szülinapi torták! Több, mint 30 személy eszik belőle! :o))))))
Szombaton ismét mehetek hozzá. Nem csak látogatás, hozzátartozói csoport is lesz. Október óta, mióta Gergő ismét Keresztúron van, most megyek először. Pedig, hogy szeretem! Csak valahogy nem jött eddig össze! Jó hangulatú beszélgetéseink vannak ilyenkor. Előfordul, hogy Gergőék is részt vesznek, ki-ki a hozzátartozója mellett. A legkülönfélébb a "státuszuk" ezeknek a hozzátartozóknak... nagymama, testvér, szülő, barátnő, szomszédasszony... mindenkit szeretettel várnak, fogadnak. Utána közös ebéd, fehér asztal mellett folytatjuk a beszélgetést. Jó lesz!
Van már újabb napló-bejegyzés, szombaton azt is hozom.
És egy csomó könyvet pedig viszek. Coelho-t, Marquez-t kért... nem lesz egyszerű teljesíteni. Nagyon régen nem tudok már ilyesmit venni, mindig kölcsön-könyveket olvasok én is. Meg amit ajándékba kapok! De azért megoldom ezt is!
Örülök, hogy errefelé fordult az érdeklődése.
2010. január 13., szerda
Idő
Megviselt, amikor tegnap bemásoltam a napló részleteket. Voltak pillanatok, amikor abba kellett hagynom az írást, annyira...
Nehéz dolog ez nekem is, szembesülni azzal, hogyan is kezdődött. Rossz, hogy nem elérhető, mert millió kérdésem lett, amíg írtam. Jó lett volna azonnal megbeszélni! Vagy ha legalább csak elmondhattam volna! Még, ha választ nem is kapok azonnal...
Mindenhez idő kell! És minden megtörténik akkor, amikor itt az ideje. Most ezzel nyugtatom magam.
Meg fogom KAPNI a válaszaimat!
Meg fogom ADNI a válaszaimat!
Amikor eljön az ideje.
Nehéz dolog ez nekem is, szembesülni azzal, hogyan is kezdődött. Rossz, hogy nem elérhető, mert millió kérdésem lett, amíg írtam. Jó lett volna azonnal megbeszélni! Vagy ha legalább csak elmondhattam volna! Még, ha választ nem is kapok azonnal...
Mindenhez idő kell! És minden megtörténik akkor, amikor itt az ideje. Most ezzel nyugtatom magam.
Meg fogom KAPNI a válaszaimat!
Meg fogom ADNI a válaszaimat!
Amikor eljön az ideje.
2010. január 12., kedd
Részlet Gergő naplójából 8.
Eléggé hullámzóan van ez bennem..
Van, amikor bizakodó vagyok. Leginkább akkor érzem ezt, amikor teljes egy nap, és elégedetten tudok a nap végén elaludni, mert mindent megtettem a napban azért, hogy ha eljön az ideje, kint is tudjon működni ez, ami most itt működik.
Akkor is ilyen bizakodó vagyok, amikor arra gondolok, hogy nem megyek haza, meg nem megyek Pestre sem vissza. Közben viszont félek is ettől! Bizonytalannak érzem magam, ha arra gondolok, hogy elmegyek egy másik városba élni.
Most, hogy ezt írom, az van bennem, hogy csak akkor van esélyem, ha önállósodom.
Van, amikor bizakodó vagyok. Leginkább akkor érzem ezt, amikor teljes egy nap, és elégedetten tudok a nap végén elaludni, mert mindent megtettem a napban azért, hogy ha eljön az ideje, kint is tudjon működni ez, ami most itt működik.
Akkor is ilyen bizakodó vagyok, amikor arra gondolok, hogy nem megyek haza, meg nem megyek Pestre sem vissza. Közben viszont félek is ettől! Bizonytalannak érzem magam, ha arra gondolok, hogy elmegyek egy másik városba élni.
Most, hogy ezt írom, az van bennem, hogy csak akkor van esélyem, ha önállósodom.
Részlet Gergő naplójából 7.
Kb. 4-5 alkalommal voltam a balassagyarmati addiktológián, kétszer vagy háromszor voltam a Nyírőbe... Ezekkel kapcsolatban azt gondolom, hogy nem sok köze volt a leálláshoz. Inkább erőgyűjtés volt, vagy csak éppen nem volt máshova menni. Kétszer voltam Deszken, kétszer voltam Kovácsszénáján. Ez a 4 alkalom kitesz mondjuk kettő és fél hónapot! Ezeken a helyeken még egyáltalán nem akartam leállni. Azt ÉREZTEM, hogy valami nem oké velem, de nem akartam egyik helyre se menni!
Aztán jött a K.I.M.M.
Ide már úgy jöttem, hogy tudtam azt: életképtelen vagyok. De elsőre és másodikra is volt valami külső motiváló dolog! Először a közmunka, meg a szülők. Másodszor is benne voltak a szüleim, bár akkor nagyon megtörtem. Most, harmadszorra pusztán a túlélési ösztön motivált és motivál most is.
Ide a K.I.M.M.-be a legelső napomtól kezdve úgy jöttem, hogy nem akarok már anyagozni, mert gyűlölöm azt, amiket hoz magával, gyűlölöm azt, amilyen vagyok, amikor kifordulok önmagamból.
Viszont azt nem tudtam, hogyan kell NEM ANYAGOZNI.
Aztán jött a K.I.M.M.
Ide már úgy jöttem, hogy tudtam azt: életképtelen vagyok. De elsőre és másodikra is volt valami külső motiváló dolog! Először a közmunka, meg a szülők. Másodszor is benne voltak a szüleim, bár akkor nagyon megtörtem. Most, harmadszorra pusztán a túlélési ösztön motivált és motivál most is.
Ide a K.I.M.M.-be a legelső napomtól kezdve úgy jöttem, hogy nem akarok már anyagozni, mert gyűlölöm azt, amiket hoz magával, gyűlölöm azt, amilyen vagyok, amikor kifordulok önmagamból.
Viszont azt nem tudtam, hogyan kell NEM ANYAGOZNI.
Részlet Gergő naplójából 6.
Több minden is fáj!
De a legjobban talán az, hogy mindig azokat az embereket bántottam meg, és okoztam nekik csalódást, akik szerettek, vagy szeretnek a mai napig.
Gátlástalanul kihasználtam a bizalmukat, a szeretetüket, azt, hogy segíteni akartak, vagy azt, hogy naivak voltak, jóindulatúak.
De a legjobban talán az, hogy mindig azokat az embereket bántottam meg, és okoztam nekik csalódást, akik szerettek, vagy szeretnek a mai napig.
Gátlástalanul kihasználtam a bizalmukat, a szeretetüket, azt, hogy segíteni akartak, vagy azt, hogy naivak voltak, jóindulatúak.
Részlet Gergő naplójából 5.
Testileg: Az első dolog a pajzsmiriggyel kapcsolatos problémák. Amikor ez kiderült, hogy van, az orvos azt mondta, lehet, hogy a drogtól alakult ki, de nem feltétlenül. (Szerintem attól!)
Aztán a fogaim nagyon kivannak... Minden nap érzem, hogy nyilall, fáj, ilyesmi.
Aztán itt van még a kondícióm, ez sem a régi. Nem bírom már a komoly fizikai terhelést. Akár sportról, akár munkáról van szó. Meg hát érzem magamon, hogy könnyebben lesérülök. Hamar meghúzódik, kificamodik... ilyesmi.
Társadalmi: Nincsen végzettségem, csak nyolc általánosom van. Nem dolgoztam bejelentve 3-4 hónappal többet összességében. Szóval, mondjuk az, hogy nyugdíj, az nagyon karcsú lesz. Igazából semmim sincs, nincsenek tárgyi értékeim. Azt hiszem hitelképtelen is vagyok. Tartozásaim vannak. Tudom, hogy nagy város Budapest, de volt már rá példa, hogy miközben munkát kerestem ahol már egyszer voltam, és tüzet raktam, oda már nem tudtam megint menni. Aztán leszázalékoltak, nem is tudom, hogy mióta pontosan, de már legalább 8 éve.
Szociális: Nem volt még komoly párkapcsolatom. A családom, mind a szűk, mind a rokonság, nem igazán bíznak bennem, és szerintem abban sem, hogy egyszer normális életem lesz. Talán még a szüleim, meg a bátyám bízik ebben.
Bár az utolsó kanyarban eléggé reményvesztettnek tűntek.
Próbáltam régi ismerősökkel, meg osztálytársakkal felvenni a kapcsolatot, de igazából távolságtartóak. Tudják mi van velem.
Aztán azok a kapcsolatok is meginogtak, amiket az itt töltött idő alatt építgettem. Sok embernek okoztam csalódást az elmúlt 13-14 év alatt.
Vannak tiszta kapcsolataim, de ezeket sem lesz egyszerű helyre hozni.
Aztán a fogaim nagyon kivannak... Minden nap érzem, hogy nyilall, fáj, ilyesmi.
Aztán itt van még a kondícióm, ez sem a régi. Nem bírom már a komoly fizikai terhelést. Akár sportról, akár munkáról van szó. Meg hát érzem magamon, hogy könnyebben lesérülök. Hamar meghúzódik, kificamodik... ilyesmi.
Társadalmi: Nincsen végzettségem, csak nyolc általánosom van. Nem dolgoztam bejelentve 3-4 hónappal többet összességében. Szóval, mondjuk az, hogy nyugdíj, az nagyon karcsú lesz. Igazából semmim sincs, nincsenek tárgyi értékeim. Azt hiszem hitelképtelen is vagyok. Tartozásaim vannak. Tudom, hogy nagy város Budapest, de volt már rá példa, hogy miközben munkát kerestem ahol már egyszer voltam, és tüzet raktam, oda már nem tudtam megint menni. Aztán leszázalékoltak, nem is tudom, hogy mióta pontosan, de már legalább 8 éve.
Szociális: Nem volt még komoly párkapcsolatom. A családom, mind a szűk, mind a rokonság, nem igazán bíznak bennem, és szerintem abban sem, hogy egyszer normális életem lesz. Talán még a szüleim, meg a bátyám bízik ebben.
Bár az utolsó kanyarban eléggé reményvesztettnek tűntek.
Próbáltam régi ismerősökkel, meg osztálytársakkal felvenni a kapcsolatot, de igazából távolságtartóak. Tudják mi van velem.
Aztán azok a kapcsolatok is meginogtak, amiket az itt töltött idő alatt építgettem. Sok embernek okoztam csalódást az elmúlt 13-14 év alatt.
Vannak tiszta kapcsolataim, de ezeket sem lesz egyszerű helyre hozni.
Részlet Gergő naplójából 4.
Általános iskola 5. osztály. Akkor kerültem össze azokkal az emberekkel, akikkel később elkezdtem anyagozni. Úgy történt ez, hogy abban az általános suliban, ahova jártam, volt egy reggeli teremfoci bajnokság. Az 5. évfolyam volt a legkisebb korosztály, ezért itt még az összes osztályból voltak játékosok válogatva. Voltak itt bukott gyerekek is. Szóval igazi trógerek voltak. Mindenkit rommá vertünk, nagyon jó csapat volt! Azt éreztem, megtaláltam azokat az embereket, akikkel együtt szeretnék lógni. Nagyon jó haverok lettünk. Állandóan velük akartam lenni. Ennek érdekében mindent el is követtem.
Engem nem igazán engedtek el sokáig. Amikor pedig elengedtek, akkor meg mindig jelentkeznem kellett kaputelefonon. Szóval mindent kihasználtam arra, hogy együtt lehessek ezekkel az emberekkel. Kutyaséta, közért. Aztán később ez egyre vadabb dolgokba mutatkozott, mármint az akkori önmagamhoz képest. Elkezdtem suli mellé járni. Később mentem haza a megadott időnél, nem jelentkeztem be, stb.
Amikor meg nem voltam velük, akkor meg folyamatosan úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből.
Engem nem igazán engedtek el sokáig. Amikor pedig elengedtek, akkor meg mindig jelentkeznem kellett kaputelefonon. Szóval mindent kihasználtam arra, hogy együtt lehessek ezekkel az emberekkel. Kutyaséta, közért. Aztán később ez egyre vadabb dolgokba mutatkozott, mármint az akkori önmagamhoz képest. Elkezdtem suli mellé járni. Később mentem haza a megadott időnél, nem jelentkeztem be, stb.
Amikor meg nem voltam velük, akkor meg folyamatosan úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből.
Részlet Gergő naplójából 3.
Általánosból elballagtam és rá két hétre füveztem először. Volt a sulinkkal szemben egy Sega nevű hely, konzol játékterem. Ott dolgozott egy srác, aki füvet árult. Őt azokon az embereken keresztül ismertem meg, akikkel végül is belemerültem az anyagozásba. Amikor először szívtam, nem jött be, illetve, lehet, hogy nem tudtam, mit kell érezni. Emlékszem rá, hogy kevés is volt. Vágytam valamiféle megnyugvásra, valamiféle új dimenzióra, menekültem otthonról.Aztán másnap megkaptam ezt az érzést. Feloldódtam, felszabadult voltam, gondtalan, szabad...
Ettől kezdve minden nap szívtam.
Ettől kezdve minden nap szívtam.
Részlet Gergő naplójából 2.
Egy hónapja voltam itt, illetve kicsit több. Megkaptam a Zénót mentornak. Ahogy ez megtörtént, egy eléggé sok pontból álló listát kaptam tőle, ami alapján egy tervet kellett csinálnom. Már kezdtem letisztulni. Ez a terv készítés kihozott az önsajnálatból és elfogadtam, hogy megint rehab. Viszont ezzel együtt fokozódott a stressz. Felerősödtek bennem a feszültségek, a szorongás, a terheltség. Egy hónapom volt arra, hogy felkészüljek a szintfelmérőmre. Folyamatosan túlvállaltam magam, nem is figyeltem magamat érzés szinten. Amit meg tudtam fogalmazni, az: szorongok, csak nem tudom mitől.Meg akartam felelni mindennek, és mindenkinek, csak én nem voltam sehol benne a történetbe. Nem éltem meg sikernek szinte semmit! Sőt! Azzal, hogy folyamatosan betábláztam magam, mindig bővítettem a tervem, állandóan kudarcot okoztam magamnak. Persze ezekről nem beszéltem, igazából nem is voltam tisztába azzal, hogy miről is kéne beszélni. A fejem dobálta a terápiás rizsát és úgy éreztem, jó úton vagyok. Folyamatosan bagatellizáltam mindent. Pl.: A szintfelmérőmmel kapcsolatban egyfolytában az volt bennem, hogy simán megírom egy hétvége alatt az egészet és átmegyek. Bagatell dolognak tartottam azt, hogy minden nap kompetenciát írjak. Aztán jött a szintfelmérő. Nagyon rosszul éltem meg. Nem készültem fel rá és a közepén blokkolt az agyam. Végül is úgy mentem át, hogy volt két napom arra, hogy megírjam a kompetenciákat. Kudarc és csalódottság volt bennem, meg ilyen alkalmatlanság érzése. Strong volt az öreg iroda, leadtam neki, aztán ennyi volt. II. fázisba léptem. Megmondom őszintén, gőzöm sincs, mit írtam a fázisváltásomba. Gondolom azt, amit szoktak, nem a saját gondolataimat. Ezt akarom... azt akarom... itt már bőven a tagadás szakaszában voltam! Magamnak sem ismertem be, hogy nem jó felé megyek. Nem mentem magammal szembe, mindig a kényelmesebb és könnyebb utat választottam, mindvégig úsztam az árral. Most, így visszanézve, rengeteg dologban voltam cinkos... "Nem látok és nem hallok, ez nem az én dolgom" önigazolásokkal. Ha volt is ennek a terápiának őszinte része, attól én már nagyon messze voltam. Aztán megkaptam először a géptermet felelősségnek. Elég nagy káosz uralkodott ott, próbáltam valamiféle kereteket szabni az egész történetnek.Elsősorban magam felé. Mert ez nekem keresztfüggőségem. Aztán persze mindenki felé.
Első körben a saját kereteimet rúgtam föl. Amikor lehetett, játszottam. Aztán már, később, rengeteg munkaidőt töltöttem ott benn. Aztán szép lassan már mindenki ki-be mászkált. Tele voltak a gépek zenével, komplett discographiák voltak rajta. itt már azt is tagadtam, hogy rosszul vagyok, sőt! Én úgy voltam vele, hogy jól vagyok, és tudom kezelni az érzéseimet! Aztán megkaptam a konyhát. Pont egy olyan időszakban kaptam meg, amikor állandó ellenőrzések voltak. Nagyon terhelt. Itt már elkezdtek jelentkezni a poszt akut tünetei. A memória-zavar nálam nagyon erősen jelentkezett mindig. Mindent elfelejtettem. Olyan szinten is volt ez, hogy 2-3 percen belül 3-szor kérdeztem meg, hogy "mit mondtál az előbb?!" Tisztán gondolkozni képtelen voltam, tele volt az agyam, szinte folyton. Be voltam havazva. Persze ezek a dolgok csak növelték a feszültséget, a szorongást. Egy kis problémát is nagyon hatalmas, megoldhatatlan feladatnak láttam. (kép). Ebben az időszakban még érzékenyebb voltam a stresszre. Nagyon nagy szélsőségekben mozogtam. Az egyik nap nagyon ingerült és dühös voltam, a másik nap meg szerettem mindenkit és mindent. Állandó jelleggel feladatokkal bombáztam magam. Persze olyanokkal, amikről tudtam, hogy meg tudom oldani. Ezekkel nyugtattam magam. Aztán gyúrtam, mint a gép. Ezek mind kényszer-cselekvések voltak. A kereteim (már, ha voltak egyáltalán, mert nem vagyok benne biztos, hogy voltak), itt már teljesen megszűntek. A kimenő-terveket, útvonalterveket folyamatosan felrúgtam. Általában úgy, hogy el sem mentem oda, ahova terveztem. Inkább otthon maradtam netezni. Másodikban jártam Alpha kurzusra is, illetve ez már elsőben elkezdődött, de mivel hamar másodikba léptem, a nagy része ebben a fázisban volt. Emlékszem, volt olyan, hogy lefénymásoltam valakinek az útvonaltervét. Ez is a keretekhez, szabályokhoz való viszonyomat mutatta. Azt hiszem, itt már bőven benne voltam a magatartásbeli változásban. Kifelé persze azt mutattam, hogy minden ok! A kapcsolataim rehabon belül teljesen széthullottak. Emlékszem, az Iszlainak sem mondtam el semmit, ami bennem volt, meg Pénzesnek sem, pedig ők nagyon közel kerültek hozzám. A kimenőimen sem jártam sehova, pedig folyton hívtak a gazdagréti gyülekezetből emberek. Ha, esetleg mégis elmentem, egyáltalán nem tudtam oldott lenni, nyeltem az ideget egyfolytában.
Otthon sokszor tapasztaltam bizalmatlanságot...
Egy kép ide: hazaérek, tesóm felkapcsolja a villanyt és fürkészi a tekintetem. Aztán folyton éreztem a feszültséget a levegőben. Hol nagyon, hol kevésbé. Ezt az egészet valahol megértettem, de mivel egyáltalán nem beszéltem ezekről a dolgokról, vagy csak felszínesen, ezért nem is voltak kezelve, és nem is voltak megoldásaim. Rengeteg értetlenség, düh, neheztelés volt bennem! Sokszor voltam ingerült is otthon.
Menekültem onnét ide, innét oda.
Aztán az egyik kimenőm alkalmával átmentem az egyik ismerősömhöz. Gazdagréten ismertem meg őt is. Kajáltunk meg dumáltunk, ők elkezdtek inni. Egyáltalán nem tudtam elengedni magam, miközben ők egyre jobban érezték magukat. Nagyon vágytam arra, amit éreztek! Közben meg folyton azon gondolkoztam, hogy le kéne innét lépni, de nem tettem meg. Kimentem a konyhába és ittam. Innét már csak idő kérdése volt az, hogy mikor fogok barnázni! Persze ezt felvállalni már képtelen voltam. Második fázisban kb. két és fél hónapot voltam. Harmadikos szintfelmérőmre azok ellenére, amit elmondtam, magabiztosan mentem föl. Persze ez annak is köszönhető volt, hogy fölkészültem rá. Fejbe megírtam mindent... Arra konkrétan emlékszem, hogy vittem fel kitalált példákat egy-két kompetenciánál. Az volt a cél, hogy harmadikba mehessek, és, hogy leadhassak minden felelősség-területet. Megtörtént a szintfelmérő, átmentem simán. Sőt! Sikerélmény volt, elégedett voltam! Aztán rá egy, vagy két hétre leadtam mindent: a konyhát, a géptermet.Megkönnyebbültem.
Nekem most (!) ez is azt mutatja, hogy mennyire nem voltam képben azzal, amit teszek!
Aztán egy hónap munka keresés volt, illetve csak érdeklődtem, keresgéltem. A Házban lett volna még dolgom elvileg.
Nem találtam a helyem.
Átjártam délelőttönként Martonba, a könyvtárba, netezni. Vagy ha nem mentem, akkor itt, a Házban a gépteremben ültem, vagy a Pénzesnek írtunk önéletrajzot, vagy a Twisternek, vagy nekem. Volt olyan is, hogy játszottam, zenét hallgattam. Nem éreztem már bűntudatot, meg semmiféle negatív érzést. Illetve elfojtottam és "leönigazoltam" magamnak, mit, miért teszek.
Aztán egyszer, mikor átmentem netezni Martonba, írtam a Zotyka haveromnak. Amíg ott voltam, legalább 19-20 üzenetet váltottunk. A végén már az volt, hogy mikor találkozunk. És itt már megfordult a fejemben elég komoly szinten a heroin.
Közben intézni kezdtem a támogatott tanfolyamot. Ezt rengeteg sorban állás és mindenféle kérelmek, papírok beadása után sikerült is elintéznem.
Minden hétvégén hazajártam. Valószínűleg észlelték rajtam, hogy valami nincs rendben, és egyre több konfliktusom volt otthon. Fejben itt már napi szinten megjelent az anyag. Az, hogy hogyan és mikor...
Március 1-én költöztem fel a szolgálatiba. Az volt bennem, hogy VÉGE... MENNI KELL ÉS CSINÁLNI AZ ÉLETEM! Egy hatalmas ijedtség lett rajtam úrrá!
Csoportokra már nem jártam, teljesen kívülállónak éreztem magam. Persze ebbe is én raktam bele magam.
Az iskola március 18-án kezdődött. Öt napig otthon voltam, és csak hétvégén voltam itt. Az Istitől már kértem kölcsön 19.000 Forintot, illetve a Missziótól. Könyvekre, meg bérletre.
Aztán a második hétvégén összevesztem Apámmal. Azon vesztünk össze, hogy neki nem tetszett ez az egész tanfolyamos dolog... Merthogy engem igazából csak a pénz érdekelt belőle. Ő azt mondta, hogy megint a sunyiságon jár a fejem, és nagyon összevesztünk. Visszajöttem a Misszióba.
És megint kölcsönkértem a Missziótól harmincezret. Ezt arra kértem, hogy föl tudjak innét járni suliba.
Én már akkor azon gondolkoztam, hogy hogyan kéne úgy anyagozni, hogy minden működjön. AMIKOR MÉG MEG SEM KAPTAM A PÉNZT!
Aztán, amikor megkaptam, beindultam, és egyből Solymárra mentem és heroint vettem.
Első körben a saját kereteimet rúgtam föl. Amikor lehetett, játszottam. Aztán már, később, rengeteg munkaidőt töltöttem ott benn. Aztán szép lassan már mindenki ki-be mászkált. Tele voltak a gépek zenével, komplett discographiák voltak rajta. itt már azt is tagadtam, hogy rosszul vagyok, sőt! Én úgy voltam vele, hogy jól vagyok, és tudom kezelni az érzéseimet! Aztán megkaptam a konyhát. Pont egy olyan időszakban kaptam meg, amikor állandó ellenőrzések voltak. Nagyon terhelt. Itt már elkezdtek jelentkezni a poszt akut tünetei. A memória-zavar nálam nagyon erősen jelentkezett mindig. Mindent elfelejtettem. Olyan szinten is volt ez, hogy 2-3 percen belül 3-szor kérdeztem meg, hogy "mit mondtál az előbb?!" Tisztán gondolkozni képtelen voltam, tele volt az agyam, szinte folyton. Be voltam havazva. Persze ezek a dolgok csak növelték a feszültséget, a szorongást. Egy kis problémát is nagyon hatalmas, megoldhatatlan feladatnak láttam. (kép). Ebben az időszakban még érzékenyebb voltam a stresszre. Nagyon nagy szélsőségekben mozogtam. Az egyik nap nagyon ingerült és dühös voltam, a másik nap meg szerettem mindenkit és mindent. Állandó jelleggel feladatokkal bombáztam magam. Persze olyanokkal, amikről tudtam, hogy meg tudom oldani. Ezekkel nyugtattam magam. Aztán gyúrtam, mint a gép. Ezek mind kényszer-cselekvések voltak. A kereteim (már, ha voltak egyáltalán, mert nem vagyok benne biztos, hogy voltak), itt már teljesen megszűntek. A kimenő-terveket, útvonalterveket folyamatosan felrúgtam. Általában úgy, hogy el sem mentem oda, ahova terveztem. Inkább otthon maradtam netezni. Másodikban jártam Alpha kurzusra is, illetve ez már elsőben elkezdődött, de mivel hamar másodikba léptem, a nagy része ebben a fázisban volt. Emlékszem, volt olyan, hogy lefénymásoltam valakinek az útvonaltervét. Ez is a keretekhez, szabályokhoz való viszonyomat mutatta. Azt hiszem, itt már bőven benne voltam a magatartásbeli változásban. Kifelé persze azt mutattam, hogy minden ok! A kapcsolataim rehabon belül teljesen széthullottak. Emlékszem, az Iszlainak sem mondtam el semmit, ami bennem volt, meg Pénzesnek sem, pedig ők nagyon közel kerültek hozzám. A kimenőimen sem jártam sehova, pedig folyton hívtak a gazdagréti gyülekezetből emberek. Ha, esetleg mégis elmentem, egyáltalán nem tudtam oldott lenni, nyeltem az ideget egyfolytában.
Otthon sokszor tapasztaltam bizalmatlanságot...
Egy kép ide: hazaérek, tesóm felkapcsolja a villanyt és fürkészi a tekintetem. Aztán folyton éreztem a feszültséget a levegőben. Hol nagyon, hol kevésbé. Ezt az egészet valahol megértettem, de mivel egyáltalán nem beszéltem ezekről a dolgokról, vagy csak felszínesen, ezért nem is voltak kezelve, és nem is voltak megoldásaim. Rengeteg értetlenség, düh, neheztelés volt bennem! Sokszor voltam ingerült is otthon.
Menekültem onnét ide, innét oda.
Aztán az egyik kimenőm alkalmával átmentem az egyik ismerősömhöz. Gazdagréten ismertem meg őt is. Kajáltunk meg dumáltunk, ők elkezdtek inni. Egyáltalán nem tudtam elengedni magam, miközben ők egyre jobban érezték magukat. Nagyon vágytam arra, amit éreztek! Közben meg folyton azon gondolkoztam, hogy le kéne innét lépni, de nem tettem meg. Kimentem a konyhába és ittam. Innét már csak idő kérdése volt az, hogy mikor fogok barnázni! Persze ezt felvállalni már képtelen voltam. Második fázisban kb. két és fél hónapot voltam. Harmadikos szintfelmérőmre azok ellenére, amit elmondtam, magabiztosan mentem föl. Persze ez annak is köszönhető volt, hogy fölkészültem rá. Fejbe megírtam mindent... Arra konkrétan emlékszem, hogy vittem fel kitalált példákat egy-két kompetenciánál. Az volt a cél, hogy harmadikba mehessek, és, hogy leadhassak minden felelősség-területet. Megtörtént a szintfelmérő, átmentem simán. Sőt! Sikerélmény volt, elégedett voltam! Aztán rá egy, vagy két hétre leadtam mindent: a konyhát, a géptermet.Megkönnyebbültem.
Nekem most (!) ez is azt mutatja, hogy mennyire nem voltam képben azzal, amit teszek!
Aztán egy hónap munka keresés volt, illetve csak érdeklődtem, keresgéltem. A Házban lett volna még dolgom elvileg.
Nem találtam a helyem.
Átjártam délelőttönként Martonba, a könyvtárba, netezni. Vagy ha nem mentem, akkor itt, a Házban a gépteremben ültem, vagy a Pénzesnek írtunk önéletrajzot, vagy a Twisternek, vagy nekem. Volt olyan is, hogy játszottam, zenét hallgattam. Nem éreztem már bűntudatot, meg semmiféle negatív érzést. Illetve elfojtottam és "leönigazoltam" magamnak, mit, miért teszek.
Aztán egyszer, mikor átmentem netezni Martonba, írtam a Zotyka haveromnak. Amíg ott voltam, legalább 19-20 üzenetet váltottunk. A végén már az volt, hogy mikor találkozunk. És itt már megfordult a fejemben elég komoly szinten a heroin.
Közben intézni kezdtem a támogatott tanfolyamot. Ezt rengeteg sorban állás és mindenféle kérelmek, papírok beadása után sikerült is elintéznem.
Minden hétvégén hazajártam. Valószínűleg észlelték rajtam, hogy valami nincs rendben, és egyre több konfliktusom volt otthon. Fejben itt már napi szinten megjelent az anyag. Az, hogy hogyan és mikor...
Március 1-én költöztem fel a szolgálatiba. Az volt bennem, hogy VÉGE... MENNI KELL ÉS CSINÁLNI AZ ÉLETEM! Egy hatalmas ijedtség lett rajtam úrrá!
Csoportokra már nem jártam, teljesen kívülállónak éreztem magam. Persze ebbe is én raktam bele magam.
Az iskola március 18-án kezdődött. Öt napig otthon voltam, és csak hétvégén voltam itt. Az Istitől már kértem kölcsön 19.000 Forintot, illetve a Missziótól. Könyvekre, meg bérletre.
Aztán a második hétvégén összevesztem Apámmal. Azon vesztünk össze, hogy neki nem tetszett ez az egész tanfolyamos dolog... Merthogy engem igazából csak a pénz érdekelt belőle. Ő azt mondta, hogy megint a sunyiságon jár a fejem, és nagyon összevesztünk. Visszajöttem a Misszióba.
És megint kölcsönkértem a Missziótól harmincezret. Ezt arra kértem, hogy föl tudjak innét járni suliba.
Én már akkor azon gondolkoztam, hogy hogyan kéne úgy anyagozni, hogy minden működjön. AMIKOR MÉG MEG SEM KAPTAM A PÉNZT!
Aztán, amikor megkaptam, beindultam, és egyből Solymárra mentem és heroint vettem.
Részlet Gergő naplójából 1.- Véglegesítési kérelem
Azért akartam megint ide visszajönni, mert én itt kezdtem el felnőni. Itt láttam meg magam, azt, hogy merre is tartok. Persze ez csak most van bennem. "Könnyebb" volt ide jönni, mint Pécsváradra vagy máshova, mert ismerem az itt dolgozókat, a terápiát. Bár annyira nem volt könnyű. Nagyon nagy szégyen volt bennem. Ez máig tart. Pont ez okozza az egyik legnagyobb nehézséget most. Az, hogy ismerek itt mindent. Az, hogy ne látvány terápiát csináljak, mint az előző nyolc hónap alatt. Rengeteg olyan helyzet van, amikor tudom mit kell mondani ahhoz, hogy ne hagyjak magamon felületet. Sokat küzdök ez ellen! Annak ellenére, hogy ez a 19. hónapom itt, és nagyon sok minden megvan már a fejemben. Komoly problémákat okoz, hogy tegyem is ezeket. Szinte amióta itt vagyok, azóta mindig mondja a lelkiismeretem, hogy mi a helyes. Sokszor mégsem teszem. Vagy azért, mert befolyásolható vagyok, és nem tudok nemet mondani, vagy azért, mert nem vagyok elég következetes és objektív sem magammal, sem másokkal szemben. Aztán az is gátol, hogy nem látom magamat tisztán, önállóan élni. Nem hiszem el, hogy menni fog. Annak ellenére sem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a képességeim megvannak hozzá. Ezeken a dolgokon változtatni akarok. Aztán itt van még a gondolkodásmódom, az értékrendem, ami probléma és változnom kell benne. Mondok egy példát erre, ami most történt. Pakoltam a Robika cuccait zsákokba, és egy csomószor eszembe jutott, hogy elrakjak magamnak valamit belőle. Akármit! Borotvát, arcszeszt... Rosszul vagyok ilyenkor magamtól. De ez jön!
Most kezdtem el a héten a megosztásokban elmondani, hogy miket csináltam kint, illetve folytattam, mert már elkezdtem egyszer...
Párhuzamosan, ezzel együtt elindult a VIM (VIsszaesés Megelőzés). Arra kellett rájönnöm, hogy nagyon keveset tudok saját betegségem tüneteiről. Ezzel is többet kell foglalkoznom, mint gondoltam.
Mert hiába tanulom meg a VIM-et, ha nem veszem észre a saját magamban zajló visszaesési folyamat jeleit! Így, ha izomból csinálok mindent és kitartóan, akkor sem fogok tudni tiszta maradni. Jelenleg nehezemre esik összerakni az elmúlt fél év emlékeit is. De azzal, hogy beszélek róla, egyre jobban tisztul le a kép. Sokszor nehezen fogalmazom meg, hogy mi van bennem, vagy, hogy miket érzek. Ettől rengeteg szorongás és feszültség van bennem. Legtöbbször meg kikerülöm az olyan helyzeteket, ahol tudom, hogy mi lenne a helyes és a jó irány, mit kéne mondani ahhoz, hogy a jó felé menjek. Egyszerűen kikerülöm a konfliktus helyzeteket. Még mindig nagyon nehezen kezelem a stresszt, és az ezzel járó feszültséget. Sőt! Mondhatom, hogy sehogy se kezelem! Elfojtom. Nagyon ritkán tudom kimondani ilyenkor is, ami bennem van. Egyenlőre ennyi problémával állok szemben, illetve ezeket látom, mert biztos van még!
Amit én tőletek várok, a közösségtől, az, hogy mondjátok ki, ha valamit láttok rajtam. Nekem az sem baj, ha konfrontatívabban teszitek ezt. Mivelhogy azt vettem észre, ez segít.
Szeretném, ha helyzetbe hoznátok sokszor feladatokkal. Lelki feladatokra gondolok. Az sem baj, ha váratlanul jön ez. Terhelést szeretnék, olyat, ami stresszel jár! Dobjatok bele a mély vízbe! Úgy érzem, ezek a dolgok tudnak majd segíteni azon, hogy kijöjjenek a hibák.
Úgy érzem, elég hamar be tudtam illeszkedni ebbe a közösségbe. Nyitott vagyok mindenki felé, meghallgatok bárkit, bármiről. És annak ellenére, hogy nehezen megy, megosztom tapasztalataimat mindenkivel. Persze nem osztom az észt, az nem én vagyok. Látok sok mindent embereken, látom magamat bennük, de nem szoktam leoltani senkit. Inkább megpróbálom elmondani a saját tapasztalataimat. Úgy gondolom, hogy első fázisban a saját problémáimat tekintve tudok fejlődni. Elsősorban a cselekedetek szintjén, de úgy gondolom, hogy még felismeréseim is lesznek.
2009.11.01.
Most kezdtem el a héten a megosztásokban elmondani, hogy miket csináltam kint, illetve folytattam, mert már elkezdtem egyszer...
Párhuzamosan, ezzel együtt elindult a VIM (VIsszaesés Megelőzés). Arra kellett rájönnöm, hogy nagyon keveset tudok saját betegségem tüneteiről. Ezzel is többet kell foglalkoznom, mint gondoltam.
Mert hiába tanulom meg a VIM-et, ha nem veszem észre a saját magamban zajló visszaesési folyamat jeleit! Így, ha izomból csinálok mindent és kitartóan, akkor sem fogok tudni tiszta maradni. Jelenleg nehezemre esik összerakni az elmúlt fél év emlékeit is. De azzal, hogy beszélek róla, egyre jobban tisztul le a kép. Sokszor nehezen fogalmazom meg, hogy mi van bennem, vagy, hogy miket érzek. Ettől rengeteg szorongás és feszültség van bennem. Legtöbbször meg kikerülöm az olyan helyzeteket, ahol tudom, hogy mi lenne a helyes és a jó irány, mit kéne mondani ahhoz, hogy a jó felé menjek. Egyszerűen kikerülöm a konfliktus helyzeteket. Még mindig nagyon nehezen kezelem a stresszt, és az ezzel járó feszültséget. Sőt! Mondhatom, hogy sehogy se kezelem! Elfojtom. Nagyon ritkán tudom kimondani ilyenkor is, ami bennem van. Egyenlőre ennyi problémával állok szemben, illetve ezeket látom, mert biztos van még!
Amit én tőletek várok, a közösségtől, az, hogy mondjátok ki, ha valamit láttok rajtam. Nekem az sem baj, ha konfrontatívabban teszitek ezt. Mivelhogy azt vettem észre, ez segít.
Szeretném, ha helyzetbe hoznátok sokszor feladatokkal. Lelki feladatokra gondolok. Az sem baj, ha váratlanul jön ez. Terhelést szeretnék, olyat, ami stresszel jár! Dobjatok bele a mély vízbe! Úgy érzem, ezek a dolgok tudnak majd segíteni azon, hogy kijöjjenek a hibák.
Úgy érzem, elég hamar be tudtam illeszkedni ebbe a közösségbe. Nyitott vagyok mindenki felé, meghallgatok bárkit, bármiről. És annak ellenére, hogy nehezen megy, megosztom tapasztalataimat mindenkivel. Persze nem osztom az észt, az nem én vagyok. Látok sok mindent embereken, látom magamat bennük, de nem szoktam leoltani senkit. Inkább megpróbálom elmondani a saját tapasztalataimat. Úgy gondolom, hogy első fázisban a saját problémáimat tekintve tudok fejlődni. Elsősorban a cselekedetek szintjén, de úgy gondolom, hogy még felismeréseim is lesznek.
2009.11.01.
2010. január 11., hétfő
Ma este...
... elhatároztam, hogy megcsinálom ezt a blogot, és elkezdem beleírni Gergő eddigi napló-részleteit.
Az előzmények ott vannak az első pár bejegyzésben.
Valahogy szeretném egyértelművé tenni, hogy mikor szólok én és mikor Gergő... ezt még ki kell találnom.
Ez a mai nap valahogy nem jó. Pedig gyönyörű idő volt., jól ment a munka, gyorsan végeztem a postával, bevásárlással. Hamar itthon voltam. Begyújtottam, kiteregettem a ruhát, amit még reggel raktam a gépbe, főztem egy gyors pörköltet, krumplival.
Minden haladt rendesen, de mégis... néha úgy érzem leterítenek a nehézségek. És ha egyedül vagyok, könnyebben búnak eresztem a fejem... :o))))
Átmenetileg csak, de... mégis...
Még pár perc, és megrázom magam.
Sokáig nem tudok szomorkodni. Az nem én vagyok! :o)
Az előzmények ott vannak az első pár bejegyzésben.
Valahogy szeretném egyértelművé tenni, hogy mikor szólok én és mikor Gergő... ezt még ki kell találnom.
Ez a mai nap valahogy nem jó. Pedig gyönyörű idő volt., jól ment a munka, gyorsan végeztem a postával, bevásárlással. Hamar itthon voltam. Begyújtottam, kiteregettem a ruhát, amit még reggel raktam a gépbe, főztem egy gyors pörköltet, krumplival.
Minden haladt rendesen, de mégis... néha úgy érzem leterítenek a nehézségek. És ha egyedül vagyok, könnyebben búnak eresztem a fejem... :o))))
Átmenetileg csak, de... mégis...
Még pár perc, és megrázom magam.
Sokáig nem tudok szomorkodni. Az nem én vagyok! :o)
Beszélgetés
Ezt 2009. október 20-án írtam:
"Tegnap este bejött hozzám beszélgetni a nagyfiam.
Előző nap szóltunk neki, hogy ha nem tud több pénzt adni ebben a hónapban, akkor nem fogjuk tudni kifizetni a számláinkat. A villany-, a gáz-, és a telefonszámlákat sem!
Jó ideje már, hogy megbeszéltük vele, segít ebben a nehéz időszakban azzal, hogy hazaadja minden pénzét. Kivéve persze amit kajára költ, meg a sportra. Azt is megbeszéltük, hogy ha valamit venni akar, szól, és természetesen odaadjuk rávalót. De nem nagyon vett semmit...
Persze minden forintja könyvelve van, ami nem az ő kiadása, azt szigorúan adósságként kezeljük az apjával, ha sikerül a telket eladni (vagy a lakást), visszakapja.
Ezt is megbeszéltük vele.
Kábé kétszázezerrel tartozunk már neki. De így legalább, ha nem is napra pontosan, de a hónap végéig minden csekket be tudtunk fizetni.
Működött is a dolog sokáig. Mostanában viszont, szinte már hetek óta, nagyon keveset ad ide.
Tehát jeleztük, hogy gáz van... illetve nem lesz gáz, meg villany, meg telefon, mert azt már nem tudjuk a mi fizetésünkből rendezni... eddig se ment az ő segítsége nélkül.
Nem mondhatnám, hogy boldog volt! Megértem őt! De nem tudunk mit tenni, hiába röstellem a dolgot! Hiszen már nem is kéne, hogy velünk éljen, elmúlt harminc éves! De most asszem térden állva könyörögnék, ha el akarna költözni itthonról!
Tudom én, hogy élnie kéne a saját életét, ami éppen csak elkezdődött a drogozás után!
Igaza volt a barátnőmnek, amikor azt mondta, hogy hagyjam, lassan talpra áll, Őt nem szabad sürgetni.
Évek teltek el a túladagolása óta, tényleg talpra állt, dolgozik tisztességesen, nem keres rosszul, és VÉGRE kimozdul a számítógép mellől a szabadidejében! Futni, úszni, focizni jár, évente háromszor-négyszer találkozik a fiatalokkal, akikkel együtt játszanak a neten. Olyankor mindig együtt töltenek egy hosszú hétvégét valami szép helyen.
De amúgy nagyon magának való, nem jön el a családi programjainkra, inkább bebújik a szobájába.
Na,hogy a fenébe keveredtem ide... nem erről akartam írni igazából...
Szóval tegnap este bejött, és megkérdezte, mit lehet tenni az ellen, hogy ne éljünk ilyen lehetetlen, szegényes körülmények között. Vegyünk vissza az igényeinkből, javasolta. Kérdeztem, hogy milyen igényekről beszél. Kiderült, hogy a kocsira gondolt, szerinte elég lenne nekünk egy kisebb is, azt talán olcsóbb lenne fenntartani. Ebben is lehet igazsága, de mondtam, hogy az apja nagyon ragaszkodik ehhez az autóhoz, ez élete egyik álma volt! Egy vadiúj, nagy autó! Már persze az eddigiekhez képest nagy, mert autónk az mindig volt.
Mondtam, hogy erre nem fogjuk tudni rávenni. Arra viszont igen, hogy függetlenül a munkába járás nehézségeitől, kiköltözzünk a telekre. Ott kisebb lenne a rezsi, és ha a lakást el tudnánk adni, talán megszabadulhatnánk a hiteleink egy részétől. Mindtől nem, hiszen a telek nem csak a miénk. Ha odamennénk lakni, Ágiéknak ki kéne fizetni a részüket!
De, hogy lehet manapság eladni egy ilyen felújítás előtti állapotban, eléggé szétcincált lakást?! Na, jó! Persze lehet! De még a hitelhez megállapított értékét sem kapnánk meg most/így!
Az Emberem inkább befejezné, hogy több pénzt kapjunk érte...
Na! Hát nem lett ettől sem boldog a Fiú! Olyanokat kérdezett, hogy ha kimegyünk mégis, akkor mennyi idő, míg rendeződnek a dolgaink és nem lesz gond, hogy kaját vegyünk?
Nem tudtam megbecsülni. Papus szerint nekünk olyan sosem lesz.
(Ettől felment bennem a pumpa, de ez egy másik történet!)
Mondtam a fiamnak, hogy nem csak a válság miatt tartunk itt, ugye tudja. Erre berágott! Hogy ő már rég nem drogozik, én pedig már milyen régen dolgozom! Ez is igaz! Ezt még az apja is elismerte éjjel, mikor elmeséltem neki a beszélgetésünket.... csak ingatta a fejét, sajnálkozva, hogy hááát.. igen... és mégis! Kihatással van az életünkre!
Nem tudtam megnyugtatni szegény gyermekemet.
De azt megígértem: keressük a lehetőségeket, hogy visszatereljük az életünket egy jobb, de legalábbis anyagilag némileg könnyebb mederbe.
Mert most nagyon a gödör alján vagyunk. Mi is! És hiába mondom a pasiknak, hogy másoknak még ennél is rosszabb! Nem hatja meg őket!
Azért az érdekes volt számomra, hogy, amikor a telekre-költözésről volt szó, mondtam a Bélusnak, hogy ő maradhatna itt, az Anyunál van még egy üres szoba. És nem kapott kapva a lehetőségen! Azt mondta, hogy ő szívesen költözik ki velünk!
Na, igen! És nem azért akarja a változást, hogy könnyebb legyen kifizetni a számláinkat!
De nemááá, hogy ne legyen itthon NORMÁLIS kaja!!!!
Miért van az, hogy CSAK ÉN LÁTOM ebben a szoáréban meg a HUMORT is??!!!
Pedig könnyebb lenne elviselni... túlélni... így!
*Gergőről több, mint egy hete nem érdeklődtem telefonon! Meg kéne tennem! És levelet is írhatnék neki! De ő is nekem/ünk!"
Csend, de nem a lelkemben
2009 október 11-én pedig ezt:
"Most már biztos, hogy egy darabig Gergő nem fog ebbe a blogba írni!
Hiszen holnap lesz egy hete, hogy a rehabon van ismét. Hétfőn ment, kedden telefonáltam délelőtt. De csak azért, mert volt bennem is némi bizonytalanság, hogy VALÓBAN OTT VAN-E! És mert Papus nem hagyott békén, hogy beszéltem-e már velük... tudok-e róla valamit...
Miért nem telefonál ő? Ez felfoghatatlan számomra!
Ma ismét hívtam a rehabot. Kerestük Bélus webkameráját. Azt mondta, Gergő biztos eladta. Én nem gondoltam. Ez a kamera kábé ezerötszáz forint volt, vagy még annyi sem! Mit kapott volna érte?!
Papust hívtam, ő sem tudta...
Aztán gondoltam egyet, fölhívtam a Missziót. Ugyan egy hónapig most nem beszélhetünk vele telefonon sem, de ha kérem, megkérdezik tőle, amit tudni akarok. Meg is kérdezték. Azt üzente, nem tudja, hol lehet a kamera, ÉS NEM IS ADTA EL! Igen... TUDTAM, HOGY NEM!
Kérdeztem a fiútól, aki fölvette, hogy van a fiam. Azt mondta nagyon jól. Még nem lehet tudni, meddig marad ott, milyen hosszú lesz ez a terápia...
Nem tudom... Tele vagyok kétségekkel. Mire fog jutni magával? Akarja-e már TÉNYLEG a gyógyulást?
Elképesztően NEM AKAROM, hogy hazajöjjön a következő években! Nyugodtan szeretnék végre lenni Tőle! Annyi nyűg van nélküle is! De ha nem a rehabon van/lesz, nem lesz nekem sem egy nyugodt percem. Papusról már nem is beszélve! Meddig lehet ezt csinálni?
Mennyit kell pihenni lelkileg az elmúlt hetek... évek sokkjai után, hogy NE ÉREZZEM: ezt nem bírom tovább így csinálni! Szeretem a férjem! Nem akarom elhagyni!!!!
De azt sem bírom már elviselni, hogy meg sem hallja, amit mondok!
Ez egy rohadt, torok-szorongató érzés!!!!!"
Jelek
2009. szeptember 28-án ezt írtam:
"Ma kaptam ajándékba egy szép idézetet:
"Ha romba dőlnek legszebb álmaid, reményeid ne hagyjanak el, mert sokszor a romok fölött a legszebb virágok nyílnak."
(Goethe)
Olyan sokat mondó!
Megviselt az elmúlt másfél hónap, de különösen az utolsó hét.
Napok óta azon gondolkodom, mikor vettem észre először, hogy nem stimmel valami...
Azt hiszem, amikor a fényképezőgépet kérte, hogy megy az Annához, szeretne pár fotót csinálni. Hitetlenkedve néztem rá! Nem is értettem, hogy képzeli! Már eladott egy gépemet a drogért! És TUDJA, hogy mit jelent nekem a fotózás!
Persze, hogy nem adtam! És igen! Akkor már jelzett a vészcsengő! Csak megint nem figyeltem rá!
Vagy csak ANNYIRA NEM AKARTAM tudomásul venni, hogy megint kezdjük elölről az egészet!!!!
Megkaptam érte a "jutalmamat"... droggá lettek barkácsgépek, méregdrága szoftverek, elvitte az utolsó fillért is a pénztárcámból. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elküldtük otthonról. Akkor azt hittem, végre közös akaraton vagyunk...
Ebben is tévedtem.
És nem tehetem érte egyedül felelősnek Papust.
Hiszen remegve vártam minden nap, míg nem volt itthon, hogy halljam a hangját... hogy tudjam, él még! Nem adagolta túl magát!
De az életéért való rettegés mellet a harag is munkált bennem.
Aztán pár nap után megint beengedtük a lakásba. Piszkos volt, éhes.
Azóta itthon van.
Készül a rehabra. Ha visszaveszik, a Misszióba megy. Kívánom, hogy sikerüljön!
És közben ott motoz bennem a kérdés, vajon lent volt- e már a gödör alján?
Vagy megint nem engedtük meg neki, hogy megérezze a hideget?
Úgy beszéltük meg, hogy ezt a blogot ketten írjuk majd. Kértem, hogy írjon ő is... még ha csak piszkozatban is.
Borzasztó dolgokat mesélt azokról a napokról, mikor az utcán volt.
Azt mondta, agyonnyomja a lelkiismeret furdalás... a tettek terhe...
Szerettem volna, ha kiírja egy kicsit magából! Hiszen éreztem, láttam, már az is jólesett neki, hogy elmondhatta.
Eddig semmi.
Valami azt súgja belül, hogy még mindig nem kész arra, hogy kezelni tudja függőségét. VALÓBAN KEZELNI! Hiszen pszichésen MINDIG függő lesz. Azt kell megtanulnia, hogyan tud ezzel együtt élni! Úgy, hogy közben teljes legyen az élete... családdal, barátokkal, munkával...
Azt mondja TUDTA, hogy hazajöhet.
MIÉRT NEM TUDOK NEMET MONDANI???!!!!!"
Beköszönő
Hirtelen felindulásból létrejött még szeptemberben egy másik blog.
Aminek elszúrtam a regisztrációját. Szóval a jelek arra mutattak, hogy KELL. Hát legyen.
Az volt a terv, hogy az egyik felét én írom, a másik felét a fiam. Aki drogfüggő.
De ő most nem tud ide írni. Mert rehabon van.
Hát írok én.
Helyette is... szó szerint. Ha megtisztel vele, és ideadja, én bemásolom. Úgy, ahogy ő leírta. Minden változtatás nélkül.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
