Beszélgetés

Ezt 2009. október 20-án írtam:

"Tegnap este bejött hozzám beszélgetni a nagyfiam.

Előző nap szóltunk neki, hogy ha nem tud több pénzt adni ebben a hónapban, akkor nem fogjuk tudni kifizetni a számláinkat. A villany-, a gáz-, és a telefonszámlákat sem!

Jó ideje már, hogy megbeszéltük vele, segít ebben a nehéz időszakban azzal, hogy hazaadja minden pénzét. Kivéve persze amit kajára költ, meg a sportra. Azt is megbeszéltük, hogy ha valamit venni akar, szól, és természetesen odaadjuk rávalót. De nem nagyon vett semmit...

Persze minden forintja könyvelve van, ami nem az ő kiadása, azt szigorúan adósságként kezeljük az apjával, ha sikerül a telket eladni (vagy a lakást), visszakapja.

Ezt is megbeszéltük vele.

Kábé kétszázezerrel tartozunk már neki. De így legalább, ha nem is napra pontosan, de a hónap végéig minden csekket be tudtunk fizetni.

Működött is a dolog sokáig. Mostanában viszont, szinte már hetek óta, nagyon keveset ad ide.

Tehát jeleztük, hogy gáz van... illetve nem lesz gáz, meg villany, meg telefon, mert azt már nem tudjuk a mi fizetésünkből rendezni... eddig se ment az ő segítsége nélkül.

Nem mondhatnám, hogy boldog volt! Megértem őt! De nem tudunk mit tenni, hiába röstellem a dolgot! Hiszen már nem is kéne, hogy velünk éljen, elmúlt harminc éves! De most asszem térden állva könyörögnék, ha el akarna költözni itthonról!

Tudom én, hogy élnie kéne a saját életét, ami éppen csak elkezdődött a drogozás után!

Igaza volt a barátnőmnek, amikor azt mondta, hogy hagyjam, lassan talpra áll, Őt nem szabad sürgetni.

Évek teltek el a túladagolása óta, tényleg talpra állt, dolgozik tisztességesen, nem keres rosszul, és VÉGRE kimozdul a számítógép mellől a szabadidejében! Futni, úszni, focizni jár, évente háromszor-négyszer találkozik a fiatalokkal, akikkel együtt játszanak a neten. Olyankor mindig együtt töltenek egy hosszú hétvégét valami szép helyen.

De amúgy nagyon magának való, nem jön el a családi programjainkra, inkább bebújik a szobájába.

Na,hogy a fenébe keveredtem ide... nem erről akartam írni igazából...

Szóval tegnap este bejött, és megkérdezte, mit lehet tenni az ellen, hogy ne éljünk ilyen lehetetlen, szegényes körülmények között. Vegyünk vissza az igényeinkből, javasolta. Kérdeztem, hogy milyen igényekről beszél. Kiderült, hogy a kocsira gondolt, szerinte elég lenne nekünk egy kisebb is, azt talán olcsóbb lenne fenntartani. Ebben is lehet igazsága, de mondtam, hogy az apja nagyon ragaszkodik ehhez az autóhoz, ez élete egyik álma volt! Egy vadiúj, nagy autó! Már persze az eddigiekhez képest nagy, mert autónk az mindig volt.

Mondtam, hogy erre nem fogjuk tudni rávenni. Arra viszont igen, hogy függetlenül a munkába járás nehézségeitől, kiköltözzünk a telekre. Ott kisebb lenne a rezsi, és ha a lakást el tudnánk adni, talán megszabadulhatnánk a hiteleink egy részétől. Mindtől nem, hiszen a telek nem csak a miénk. Ha odamennénk lakni, Ágiéknak ki kéne fizetni a részüket!

De, hogy lehet manapság eladni egy ilyen felújítás előtti állapotban, eléggé szétcincált lakást?! Na, jó! Persze lehet! De még a hitelhez megállapított értékét sem kapnánk meg most/így!

Az Emberem inkább befejezné, hogy több pénzt kapjunk érte...

Na! Hát nem lett ettől sem boldog a Fiú! Olyanokat kérdezett, hogy ha kimegyünk mégis, akkor mennyi idő, míg rendeződnek a dolgaink és nem lesz gond, hogy kaját vegyünk?

Nem tudtam megbecsülni. Papus szerint nekünk olyan sosem lesz.

(Ettől felment bennem a pumpa, de ez egy másik történet!)

Mondtam a fiamnak, hogy nem csak a válság miatt tartunk itt, ugye tudja. Erre berágott! Hogy ő már rég nem drogozik, én pedig már milyen régen dolgozom! Ez is igaz! Ezt még az apja is elismerte éjjel, mikor elmeséltem neki a beszélgetésünket.... csak ingatta a fejét, sajnálkozva, hogy hááát.. igen... és mégis! Kihatással van az életünkre!

Nem tudtam megnyugtatni szegény gyermekemet.

De azt megígértem: keressük a lehetőségeket, hogy visszatereljük az életünket egy jobb, de legalábbis anyagilag némileg könnyebb mederbe.

Mert most nagyon a gödör alján vagyunk. Mi is! És hiába mondom a pasiknak, hogy másoknak még ennél is rosszabb! Nem hatja meg őket!

Azért az érdekes volt számomra, hogy, amikor a telekre-költözésről volt szó, mondtam a Bélusnak, hogy ő maradhatna itt, az Anyunál van még egy üres szoba. És nem kapott kapva a lehetőségen! Azt mondta, hogy ő szívesen költözik ki velünk!

Na, igen! És nem azért akarja a változást, hogy könnyebb legyen kifizetni a számláinkat!

De nemááá, hogy ne legyen itthon NORMÁLIS kaja!!!!

Miért van az, hogy CSAK ÉN LÁTOM ebben a szoáréban meg a HUMORT is??!!!

Pedig könnyebb lenne elviselni... túlélni... így!

*Gergőről több, mint egy hete nem érdeklődtem telefonon! Meg kéne tennem! És levelet is írhatnék neki! De ő is nekem/ünk!"