2009 október 11-én pedig ezt:
"Most már biztos, hogy egy darabig Gergő nem fog ebbe a blogba írni!
Hiszen holnap lesz egy hete, hogy a rehabon van ismét. Hétfőn ment, kedden telefonáltam délelőtt. De csak azért, mert volt bennem is némi bizonytalanság, hogy VALÓBAN OTT VAN-E! És mert Papus nem hagyott békén, hogy beszéltem-e már velük... tudok-e róla valamit...
Miért nem telefonál ő? Ez felfoghatatlan számomra!
Ma ismét hívtam a rehabot. Kerestük Bélus webkameráját. Azt mondta, Gergő biztos eladta. Én nem gondoltam. Ez a kamera kábé ezerötszáz forint volt, vagy még annyi sem! Mit kapott volna érte?!
Papust hívtam, ő sem tudta...
Aztán gondoltam egyet, fölhívtam a Missziót. Ugyan egy hónapig most nem beszélhetünk vele telefonon sem, de ha kérem, megkérdezik tőle, amit tudni akarok. Meg is kérdezték. Azt üzente, nem tudja, hol lehet a kamera, ÉS NEM IS ADTA EL! Igen... TUDTAM, HOGY NEM!
Kérdeztem a fiútól, aki fölvette, hogy van a fiam. Azt mondta nagyon jól. Még nem lehet tudni, meddig marad ott, milyen hosszú lesz ez a terápia...
Nem tudom... Tele vagyok kétségekkel. Mire fog jutni magával? Akarja-e már TÉNYLEG a gyógyulást?
Elképesztően NEM AKAROM, hogy hazajöjjön a következő években! Nyugodtan szeretnék végre lenni Tőle! Annyi nyűg van nélküle is! De ha nem a rehabon van/lesz, nem lesz nekem sem egy nyugodt percem. Papusról már nem is beszélve! Meddig lehet ezt csinálni?
Mennyit kell pihenni lelkileg az elmúlt hetek... évek sokkjai után, hogy NE ÉREZZEM: ezt nem bírom tovább így csinálni! Szeretem a férjem! Nem akarom elhagyni!!!!
De azt sem bírom már elviselni, hogy meg sem hallja, amit mondok!
Ez egy rohadt, torok-szorongató érzés!!!!!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése