Hétköznapi csoda

Van egy könyv, az a címe: Senki sincs itt véletlenül.

A K.I.M.M. 2007-ben ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját. Erre a jeles eseményre került az érdeklődők kezébe.

A kötetben húsz élettörténet olvasható, bennlakók, munkatársak mesélnek magukról. Köztük Erdős Eszter és Victor István is, a református lelkész-házaspár, ők a Ház vezetői.

Egy ilyen élettörténettel ismertetlek össze benneteket, mesélője maga a főszereplő,

Doki.

Kőbányai vagyok, ott nőttem fel. Alkoholista családból származom – apám, anyám alkoholista. Úgy nőttem fel, mint a gomba; engem nem neveltek. Van egy bátyám, sose tartottunk össze, merőben mások vagyunk. Én fekete bárány voltam – hangoskodtam, könnyebben ismerkedtem, gátlástalanabb voltam… A bátyám pedig jó tanuló volt. Ő egyszerűbben látta a világot: a fekete fekete, a fehér az fehér.

Voltak a családban durva jelenetek, rendőrségi történetek, de visszagondolva ezek engem nem viseltek meg. A bátyám szenvedett tőlük, én meg egyfolytában bagatellizáltam őket. De a többi gyereknek is ilyen volt az apja meg az anyja – lementünk a térre, és röhögtünk az egészen. És ez szépen belémivódott: megtanultam könnyen átlépni a problémákon. Ez rengeteg dologban segített előbbre jutni. De volt ennek egy negatív oldala is: felelőtlen és meggondolatlan lettem. Illetve annyiszor tapasztaltam meg azt, hogy a tetteknek nincs következménye, hogy ez a tudat még felelőtlenebbé tett: nekem bármit meg lehet tenni, mert semminek sincs következménye. És volt ahhoz mindig eszem, hogy kimásszak a helyzetekből, tehát ha lett is volna következmény, én bújtam ki alóla.


Lakótelepen laktunk – ott nagyon jól éreztem magam gyerekként. Játszottunk, bunkert építettünk… Én mindig ott voltam az elsők közt, valamivel mindig kitűntem. Volt bennem egy nagy igény arra, hogy kiemelkedjek, ezért tanultam. Közgazdaságit végeztem, külkereskedelmi ügyintéző a szakmám. Utána még két szakképesítést szereztem. A kereskedelemben nagyon jól jött, hogy merek kezdeményezni, és van bennem egy adag pofátlanság is. Úgyhogy sok pénzt hoztam a cégnek, ahol dolgoztam. De nagyon könnyen megláttam a réseket is, azt, hogy tudok manipulálni embereket. Ezt mindig úgy csináltam – teljesen módszeresen –, hogy maximálisan teljesítettem, ezért szabad kezem volt. Sose buktam le. Sikkasztottam. Nagyon jól éltem; sokat utaztam… Kialakult bennem egy olyan mentalitás, hogy nekem sok pénzem van, rock-sztár vagyok. Nem nőttem fel. Olyan felelősségteljes pozícióba kerültem a munkahelyen, amihez én nem voltam felnőve. Eljátszottam nap mint nap, hogy felnőtt vagyok, de még nem volt felelősségérzetem. A főnökeim sokszor mondták, hogy az az én bajom, hogy nincsen, ami megkössön – én pedig ódzkodtam a kötöttségektől. Ha baj volt, úgy éltem meg, hogy „legfeljebb kirúgnak, és megyek máshova”. Így mentem egyik munkahelyről a másikra. Akkor került be a képbe a kábítószer. Azt gondoltam, hogy én annyira tökös vagyok, és annyira tudom irányítani az életemet, hogy ezt is kézben fogom tartani, és megúszom. Beindult a drogkarrier. Nagyon sokáig próbáltam kapaszkodni, de egyre több pénz kellett, újfajta csalásokba mentem bele, mindenféle hülyeségbe … Amíg nem hatalmasodott el teljesen rajtam a kábítószer, olyan ügyesen loptam és sikkasztottam, hogy sose buktam le. Pedig nagy pénzekről volt szó. De mivel sokat teljesítettem, a cégnek hasznos voltam, ezért nagyon sokat elnéztek. Ráadásul a főnök is csalt, ezért nem bolygatták a dolgokat. Én pedig ezt tudtam.

Először speedeztem, és rögtön szúrtam. Mindig is az volt bennem, hogy én ezt ki akarom próbálni. Aztán bejött a képbe a kokain, és volt rá pénzem… Három lakást adtam el közben, rengeteg autót… Nagyon sokáig próbáltam kapaszkodni. Lementem nullára, aztán snitt, összeszedtem magam, új munkahelyre kerültem, föltettem az álarcot, jól teljesítettem, megint vettem lakást, aztán megint le… Párszor eljátszottam ezt a le-föl ingázást. A barátnőmmel is ugyanezt játszottuk, nyolc éven át. Az életem arról szólt, hogy szerezzem vissza, amit elvesztettem – ez volt az egyedüli, ami motivált.

Ugyanakkor belül én nem tudtam azzal együtt élni, hogy valakit bántok, megkárosítok. Ezért is húztam le mindig cégeket. Belül nem dörzsölt üzletember voltam, hanem egy lakótelepi kis hülye, aki még nem nőtt fel, és a képességeit negatívan használta.


A másik dolog, ami nehéz volt az életemben, az az érzelmi sivárság. Magányos voltam; és mindig elégedetlen. Azt éltem meg, ha valamit elértem, hogy „na most mi van”. Ezt még jelszóként is hangoztattam, hogy igazából nagyon kevés dolog van, ami engem érdekel. És az volt a szomorú, hogy ez a szlogen igaz volt, tényleg nagyon kevés dolog mozgatott meg. A drogok nekem az érzéseket adták. Mindegy, hogy rossz volt vagy jó, de megjelent az érzés. Mert amúgy én nem vagyok egy stresszes pali – alapból hatvanhatos a pulzusom. Kiegyensúlyozott voltam – de üres is.


Végül sikerült annyira leharcolnom magam, hogy a kapcsolatom leépült, és kikerültem az utcára. Az elején panzióban laktam a megmaradt pénzemből, és akkor mentem bele olyan dolgokba, amikből lett egy komolyabb rendőrségi ügyem. De már nem érdekelt, mi történik, nem ügyeltem a biztonságra. Benzinkutakban aludtam, órákon át tisztálkodtam a Shell-kút vécéjében…

Nagyon nagy árat fizettem azért, hogy drogozok, mert a személyiségemmel teljesen ellentétes a drogos életmód. Én szeretem a stabilitást, az átláthatóságot; nem szeretem a káoszt, a zavarosságot, az igénytelenséget, viszont a drogozás ezekkel jár. Olyan emberek vettek körül, akiknek egy szavában se lehetett megbízni. Ettől én állandóan hőbörögtem, agresszív voltam, szétborultam, hogy nem jöttek időben, nem azt csinálták, amit mondtak. Az utóbbi időkben én egyedül anyagoztam, a drogosokkal csak akkor érintkeztem, ha meg kellett szerezni az anyagot.


Volt egy barátom, akivel annak idején elkezdtem anyagozni, aztán ő leállt, és láttam, hogy működik az élete. Megkérdeztem, hogyan csinálta, és ő mesélt nekem Keresztúrról. Jelentkeztem a Válaszútnál, és ott olyan dolog történt velem, amit nagyon régen nem éreztem: az, hogy szeretnek. Sosem felejtem el, volt egy játék, hogy meg kellett fogni a másiknak az ökölbe szorított kezét, és az volt a feladat, hogy ki kellett nyitni, vagy beszéddel, vagy érintéssel. Nekem az Orsi volt a párom, megsimogatta a kezemet, és én majdnem elsírtam magam. Nagyon hülyén éreztem magam… Ez egy nagyon fontos pont volt. Az jött le nekem ebből is, hogy hiába játszom a nagyfiút, belül elveszett és kiégett, szeretetre éhes ember vagyok. Megsimogatják a kezem, és én elbőgöm magam.


Aztán lejöttem Ráckeresztúrra 2003-ban; itt voltam nyolc hónapot. Hatot akartam maradni, mert itt megerősödtem, és azt gondoltam, hogy több vagyok, mint más.

Istennel jól megvoltunk – tiszteletben tartottam, hogy mások mit gondolnak róla, érdekesnek találtam, foglalkoztatott; de abszolút racionális maradtam – amit értek, azt tudom, amit nem értek, azt nem tudom. Hit nem volt bennem.

Hiába próbálkoztak, hogy lebeszéljenek arról, hogy elmenjek; ráadásul visszajött hozzám a volt barátnőm is, tehát elértem az egyik célomat. Nyolc hónap alatt kétszer voltam kimenőn, a terápiában a fokozatosságot nem éltem meg. Kijöttem; és három nap elteltével már dolgoztam – megint nagykereskedésben, egy felfutó cégnél. Fejest ugrottam a munkába, jól kerestem, kocsit vettem, lakást béreltünk… Azt gondoltam megint: „és akkor mi van? Van egy barátnőm, aki visszajött, van egy pár éves kocsim, egy szép lakásom; és akkor mi van? Boldog vagyok? Nem.” A munkahelyen is voltak problémáim, ugyanis kezdtem érezni az alkalmatlanságomat. Volt egy érdekes történet: pénteken elloptam harmincezer forintot, és hétfőn bevallottam a munkatársaimnak. Össze voltam zavarodva, mert nem működtek az önigazolások – ennyit szereztem Ráckeresztúron. Lelepleződtem saját magam előtt. Négy hónap kintlét után megint elkezdtem anyagozni. A heroinhoz nem nyúltam, mert féltem. Csak a végén használtam kétszer-háromszor. Amfetamint használtam, persze megint az érzések miatt. Az anyagtól szorongtam – az is egy érzés volt. De már nem tudtam felelőtlenül drogozni, állandóan lebuktattam önmagamat. És aztán újra felhívtam az Otthont. Tárt karokkal fogadtak. Tök jó volt. Nem vártam meg, hogy újra lecsússzak teljesen, megmaradt a tévém, a telefonom… Aztán becsúszott egy ziccer, mert készültem ide le, de még anyagoztam, és összetörtem magam a kocsival. A felüljárón felfutottam a korlátra. Ha jobbra mentem volna, akkor leestem volna a hídról, de balra fordultam, és úgy törtem össze magam, hogy a kórházban ébredtem el, egy rendőr állt előttem, és én megkérdeztem, hogy megsérült-e valaki. Kiderült, hogy csak én – nagy kő esett le a szívemről. Nagy kegyelem volt, hogy nem öltem meg senkit, és én magam sem haltam meg. Nem tudtam volna feldolgozni, ha kárt teszek valakiben. Megskalpolt az üveg, és alig maradt fog a számban, de kemény a csontom, és megúsztam egy mellkasi zúzódással. Majdnem egy hétig voltam kórházban, és a következő héten lejöttem Ráckeresztúrra.


A terápiát már nem akarom másodszor elkapkodni. Kezdettől az volt bennem, hogy alapos önismeretet akarok; és tudtam, hogy a második fázis1 arról szól, hogy mások felé kell fordulni. Sokáig azt éreztem, hogy nem akarom ezt csinálni. Én a problémákat mindig eltoltam magamtól, és itt csak problémás emberek vannak. Vívódtam, hogy kell-e másokat a nyakamba vennem, vagy nem. De amikor belecsöppentem, elkezdtem magamat hasznosnak érezni. Én azelőtt sosem voltam hasznos, mindig csak haszonleső voltam. És kezdtem lelkesedni is, ami egy új érzés volt.

Nem rohanok sehova, nagyon rég eldöntöttem, hogy nem sietek. Ezt egyszer kell végigcsinálni, de akkor rendesen. Május harmadikán kezdődik a kiléptetési fázisom.


Kármán Gyuri már régóta be-bedobott olyan szavakat, mint „fogság”, „megkötözöttség”, meg „bűvölet”. Akárhányszor bejött és beszélgettünk, én mindig azt kérdeztem, hogy hogyan kell hinni. Mert én csak annyira hittem az Igében, ahogy az ördög is – elfogadtam, de nem éltem meg. Mondtam, hogy hiszek Istenben, közben nekem mindegy volt, hogy van-e Isten vagy nincs. De a megtérés az, hogy magadban érzed Isten kegyelmét. Így tudom megélni az Istent: a szabadságban, a szabadításban, a kegyelemben.


Minden nap meg kell térni, szerintem. Eddig az volt, hogy történtek velem mindenféle dolgok, csalódások, ilyesmik; és én nem tudtam mást választani, csak a drogozást. Nem tudtam jól dönteni – ez a kényszer. Most, mióta megtértem, úgy élem meg a szabadítást, hogy választhatok mást is, tehát a kényszertől szabadultam meg. Van egy másik út; és nem kell meghalnom. Attól még figyelnem kell mindenre, hogy kivel vagyok, merre megyek… De lejött rólam az a szorítás, hogy nincs más megoldás – tehát elhiszem, hogy tudok drog nélkül élni. Ez az egésznek a titka. Azt látom másoknál, akik visszaesnek, hogy nem hiszik el, hogy létezik más út. Én elhiszem – és ezzel a tudattal megyek például kimenőre. Sokaktól hallom, hogy nem szeretnek itt lenni; én viszont jól érzem magam itt is, és kint is. Ugyanaz az ember vagyok mindenhol. Itt otthon vagyok.

Csomó területen érett lettem. És az a nagy változás, hogy eddig semmi sem érintett az érzések szintjén, most viszont meg tudom élni az érzéseimet; tudom, hogy valahol kisebbségi érzésem volt, vagy felszabadult voltam, és azt is tudom, miért… És tudok az érzéseimről beszélni, a negatívakról is, mert tudom, hogy ez egy természetes dolog – ez én vagyok, és nem kell kényszeresen takarni azt se, ha gyenge vagyok. Nem kell adni a macsót, nincs rá szükség.

A megtérésem előtt az volt a koncepcióm, hogy nekem olyan szinten kell mindent megterveznem, hogy előre le kell fejben játszanom szituációkat – ha találkozom valakivel, az mit fog mondani, én arra mit fogok válaszolni… Persze ezt bizonyos szakirodalmak is megerősítik, hogy előre kell készülni a megcsúszás szituációira. De ott van a véletlen is. És hallok ilyen történeteket: ”összefutottam, X-szel, és pont ott volt az anyag a kezében, én meg szomorú voltam…” Ilyen szerintem nincs. Főleg amióta megtértem, azt gondolom, hogy van szabadságom arra, hogy tudjam, mit akarok – és nincs véletlen. Mi dolgom egy drogossal? Semmi.



Azt, hogy minden nap meg kell térni, úgy is megélem, hogy minden nap neki kell futni – ott van az a rakás szar a hátam mögött, amit fel kell vállalni, és helyre kell hozni. Odaállok, és megmondom, hogy igen, én voltam az. Azt is nagy kegyelemnek élem meg, hogy nem kell hazudnom se az ügyvédemnek, se a rendőrségnek. Annyi a dolgom, hogy tegyem meg, amit tudok, és a többit bízzam az Úrra. A hit olyan, mint egy kapcsolat – nem lehet hátradőlni benne.


Próbálom ezt itt az Otthonban átadni másoknak, de nehéz. Magamból indulok ki – amikor az elején nekem magyaráztak ilyesmikről, akkor én még nem értem el oda, hogy megértsem. Hallottam, de nem értettem. Később esett le – „ja igen, ez az, amiről beszéltek…” És amikor én Istenről beszélek egy olyan embernek, aki még ott sem tart, hogy keresse, akkor az nem megy át. Az a jó, hogy látják rajtam, persze gyanakvással is nézik, hogy nekem jó a kedvem, simán mennek a dolgok, elmegyek a templomba… Mert igényem van az Igére.

Képzeld el, hogy van egy paraván, és van mögötte valaki, akit neked le kell győznöd. Te edzettél, felállsz, készülsz; elhúzzák a paravánt, és egy hegyomlásnyi pali áll ott. Négy méter magas. S akkor azt mondod, hogy „á, köszi”. Olyan dolgokat akartam megváltoztatni az életemben önerőből, amik nem is az én hatalmamban állnak. Az anyám alkoholizálását, a nők hozzám való viszonyulását, a sikereimet…


Én semmi olyat nem tanultam, vagy nem csináltam ebben az életben, amiből valami jó származna, és mégis jó lett belőle, de ezt a jót nem én csinálom. Egy rádiót nem tudsz megjavítani egy habverővel, de ha mégis megjavul, az nem a habverő miatt van. Ez a csoda. Itt vagyok én, huszonkilenc évesen, nyolc év drogkarrierrel, alkoholista szülők gyerekeként.

Két dologhoz értek: a kereskedelemhez meg a szenvedélybetegséghez. Előbb a kereskedelemmel fogok foglalkozni, de a távlati cél a tanulás. Szükségem van a pénzre, de ez most csak eszköz; azért fogok most dolgozni, hogy főiskolára járjak. Hogy utána szenvedélybetegekkel foglalkozhassak.

Eddig úgy néztem vissza a múltra, hogy tele van bűntudattal, fájdalommal. Most meg nem így látom. Főleg, amióta jelentkeztem az iskolába. Nem érzem kidobott nyolc évnek az eltelt időt. Azt érzem benne, hogy ez a nyolc év tapasztalat adhat szakismeretet nekem. Olvastam pszichológiát, tankönyveket, és mindenhez, amiről írnak, tudom magamat csatolni. Én vagyok az abszolút deviáns – mindenben ott vagyok a szociális munka területen. Voltam már hajléktalan, drogos… Tehát amit olvasok, azt értem is, mert összekötöm a saját életemmel. Furcsa. Szóval a tanulástól nem félek. Amitől félek, az a rossz memóriám. Az nálam nagyon szétment. De logikailag vissza tudom adni, amit tanultam.


Az is érdekes, hogy huszonkilenc éves vagyok, nyolc évig éltem egy lánnyal, azelőtt három évig éltem egy másikkal, most meg a Hörszttől kérdezgetek dolgokat a jelenlegi kapcsolatomról. Én lépem meg, én döntöm el, mit teszek, de kikérem a véleményét. Bizonyos dolgokban tapasztalt vagyok, de a lelki dolgokat a mostani barátnőm jobban érti. Mert ő előbb ismerte meg Istent.

Abban is nagy kegyelmet éltem meg az Úrtól, ahogy összejöttem vele. Beszélgettünk, és kiderült, hogy ő még régebben jelentkezett dolgozni Angliába egy évre, és én pedig erre rá tudtam mondani, hogy „oké, megvárlak”. Aztán kiderült, hogy mégse megy. Persze, megijedtem, hogy elmehet. De elgondolkodtam azon, hogy azt mondtam, megvárom. Máskor ez nem így volt – hanem úgy, hogy „mi az, hogy elmész?!”.

A másik nagy kegyelem pedig az, hogy ha ő pesti lenne, akkor engem nagyon húzna kifelé. Ha kimennék, akkor biztos lenne, hogy rövid időn belül összeköltöznék vele. Mert minden adott lenne hozzá. Vonzana ez a lehetőség. Viszont ez úgy alakult – abszolút kegyelem –, hogy ő kollégiumban lakik, én rehabon vagyok. Hetente tudunk találkozni. Másképpen túl gyors lenne a kapcsolat alakulása.


Bárkiből lehet drogos – ha megvan benne az üresség, akkor csak alkalom kell, és bizonyos hatás. Aki most éppen iszogat, vagy munkamániás, vagy a házasságát teszi tönkre, ha módja lenne rá, négy-öt kipróbálás után biztosan megtalálná azt a drogot, ami jó neki. Mert benne van az üresség, amit úgy képzelek el, mint egy hiányzó puzzle-darabot – pont bepasszol oda a drog. Én a droggal csak darabokból tudtam kirakni a képet, Isten viszont betöltötte bennem az egész ürességet.

Amíg azt gondoltam, hogy az üresség csak droggal tölthető ki, addig nem hittem el, hogy Isten ki tudja tölteni. És azt is gondoltam, hogy drog nélkül csak szenvedve tudok élni. Most úgy látom, hogy drog nélkül lehet boldogan is élni. Persze van nehézség, de az is kell.





/Gönczi Gábor 2003-tól és 2004-től volt terápián. Történetét 2005 elején mesélte el. 2006 januárjától a ráckeresztúri Otthon munkatársa. /

/A terápia fázisokból épül fel, melyeken a lakónak át kell haladnia. Ezek a felelősség növekedésével járnak – a második fázisban a lakónak részt kell vállalnia a később beköltözöttek terápiájának segítésében. És ekkor már haza is járhat, kéthetente hétvégén./



Gergő fiunk 2007 júliusában ment le először a Házba.

Szépen haladt a maga útján, s mikor elérkezett a második fázishoz, sokszor jött föl ügyeket intézni már egyedül, hétköznap is.

Történt egy ilyen alkalommal, hogy a Moszkva téren összeakadt egy drogos haverral. Arrafelé könnyű az ilyen. Városunk egyik legfertőzöttebb helye, ebből a szempontból is.

Ajánlgatta a cuccost a srác, ne higgye senki, hogy rossz haver, de Gergő akkor kerek-perec visszautasította.

Következő héten megint jönnie kellett valamiért, a Sors akkor is egymáshoz terelte őket. Az én fiamban akkor más hangulat lakott. Állt a járdán, már nyúlt volna az anyagért, mikor megfogta valaki a kezét. A Doki volt az. Megkérdezte mit csinál errefelé. Enyémfiú pedig elmondta.

Azt is, hogy éppen drogvásárlásra készült.

Álltak a nagy forgatagban, beszélgettek majd' egy órán keresztül. Aztán folytatták a közeli kávézóban... s közben a lélek, ott benn, megint kisimult...

Hetek teltek el, aztán elmesélte. Épp látogatóban voltunk nála Keresztúron.

Amikor legközelebb a Dokival találkoztam, nem tudtam szólni rendesen. Megszorítottam a kezét, és suttogva annyit sikerült csak nyöszörögnöm : köszönöm. Úgy csinált, mint aki nem érti.

Mert neki HITE szerint ARRA KELLETT JÁRNIA! Hiszen valaki a társai közül bajban volt.

Én pedig úgy érzem, a CSODA ott lakik a Házban. Az EMBEREKBEN.