Mi lenne, ha ezt leírnád nekem?

A mai nap délelőttjét Bélus fiammal töltöttem. Ügyeket intéztünk, vásároltunk. Ritkán adódik ilyen alkalom, örültem az együttlétünknek. Várakozás közben beszélgettünk. Emlékeket is idéztem. Mi lenne, ha ezt leírnád nekem? - kérdezte. Csodálkozva néztem rá. Finoman, kicsit szégyenlősen mosolygott a bajsza alatt. - Én elfelejtem. - mondta.

Nem is olyan régen Gergő ugyanezt kérte tőlem. Meséljek a gyerek Gergőről neki. Mert ő sok mindenre nem emlékszik abból az időből.

Ma egész nap ez jár a fejemben. Emlékezni... ha tudnák, hogy nekem is milyen nehéz. Miért van az, hogy a sok szép és jó mellett, először a rossz dolgok jutnak eszembe? Igaz, hosszú éveken keresztül csak a drogról, a droggal kapcsolatos kínjainkról szólt az életünk. Tetszik, vagy sem, ma is ennek a levét isszuk. Nehéz túllépni ezen. Az élet minden területén.
Az "emlék", ami ezt a kérést előhozta a gyerekemből, a balesetével kapcsolatos volt. TB ügyben intézkedtünk, és akkor számoltam hangosan, hogy mennyi idő telt el azóta... Visszafelé mentem az időben. Két éve, hogy ennél a cégnél dolgozik. Előtte kb. egy évig dolgozott Marci bácsival.


Már négy éve, 2006 őszén történt.

Egy péntek éjszaka nem jött haza. Nem volt szokása ilyesmi. Akárhogy/akárhol is élt, mindig tudtuk merre van. Ha erdőben, akkor azt, ha máshol, akkor azt is. Nem értettem, rossz érzésem volt. Elkezdtem keresni. A mentősöknél kötöttem ki végül, akik pont műszak-váltottak. Tíz órakor végre megtudtuk. A Korányiba vitték reggel hét körül... nem tudják mi történt vele pontosan, de még él. Reszketve mentünk be a kórházba. A Rákos patak partján szedték össze, eszméletlen volt. Mellette injekciós tűk, ami egyértelműen jelezte, hogy heroinozott, és túladagolásra gyanakodtak. Ezért került abba a kórházba.
Mire mi odaértünk az ágyához, már magánál volt, és megismert bennünket. Még rajta volt a hatalmas fólia, amivel melegítették a lehűlés miatt. Öt napig feküdt az intenzíven. A lába az eredi méret többszörösére dagadt, az elhalt izomsejtek mérgezték a szervezetét, a veséje bajban volt. Dialízist kapott.
Öt napon keresztül azt hallgattuk, hogy meg fog halni.Aztán, mikor már túl volt az életveszélyen, akkor azt mondták, hogy nem tudják megmenteni a lábát, amputálni kell.
Mindenkit megismert, aki bement hozzá látogatóba... család, kolléga, barátok... De a történtekre nem emlékezett.
Az orvosok nem mondtak semmi konkrétumot. Egyszerűen nem tudták, marad- e valami maradandó károsodása. Egyben voltak biztosak: lassú lesz a gyógyulás.
Kb. két hét után került át a pszichiátriára. Nehéz időszak kezdődött számára.Ő mindig is olyan ember volt, aki keveset szólt. Itt pedig beszélgetni kellett volna a pszichiáterrel. Megcsinált mindent, amit mondtak neki, de nem nagyon lehetett szóra bírni. A lába folyamatosan, és nagyon fájt. Erre nagyon sokat panaszkodott. És bármit mondtak/tunk neki, képtelen volt megjegyezni. Ekkor lett világos és egyértelmű számunkra, hogy az egyik maradandó dolog ebből a balesetből kifolyólag a rövidtávú emlékezetének károsodása lett. Nem tudni meddig feküdt eszméletlenül a patak partján, az agyába nem jutott elég oxigén... Lehet javítani, edzeni az agyat, de kínlódni fog vele mindig. Így is lett.
Decemberben már itthon töltötte a hétvégéket, majd január végén végleg elbocsátották a kórházból. Féltünk, hogy fogja tudni ellátni magát, ha egyedül marad, de ebből nem volt semmi probléma. Április elején kezdett újra dolgozni Marci bácsival. Az öreg tudta a balesetet, tudta a memória zavart, vállalta, hogy foglalkoztatja. Nagyon szerette Bélust, a kórházban is meglátogatta.
Az első napon elkísértem a megadott találkozóhelyre. Aztán másnaptól már egyedül közlekedett, ahogy teltek a napok, hetek, hónapok egyre magabiztosabban. A szakmájából semmit nem felejtett. A lábfájása is elmúlt kb. fél év múlva. Ahogy azt a Korányiban az orvosok megjósolták... :o)))

A balesete után az első dolog, amit vett magának, egy számítógép volt. Hosszú-hosszú időn keresztül azt gondoltam, hogy felcserélte a drogot a számítógéppel... hogy most annak a rabja lett. Borókám mindig mondta, nyugi! Bélusnak idő kell. Lassan eszmél, lassan nyit. És igaza lett. Megismerkedett egy számítógépes játékon keresztül egy fiatalokból álló társasággal, velük már beszélgetett is. Aztán egyszer elment az első találkozójukra... és rendszeresek lettek ezek a találkozók.

És most, végrevégrevégre, már udvarol!!!!!!!

Drága gyermekem!

Most ennyi jutott eszembe erről az emlékről...
Nem a teljes történet, hiszen nem meséltem Gergő első reakciójáról, amikor megtudta, hogy túladagoltad magad...
Nem meséltem arról az érzésről, ami akkor éreztünk édesapáddal, amikor az első reggel, a kórházban a kezünkbe nyomták a vizes ruháidat. Egy fekete nejlonzsákban. Mint, amikor a Dédi meghalt, és megkaptuk a holmiját...
Nem meséltem arról, hogy a Mama hogy viselte azt a pár hónapot...
Nem mondtam semmit arról, mit érzek most, hogy felidéztem a történteket...

Egyszer majd folytatom az emlékezést.
És akkor abban már lesznek vidámabb dolgok is.

Köszönöm, Istenem!

ÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉS IGEEEEEN!!!!!!!!!!!!

Gergő egy perce hívott, hogy már otthon vannak a Házban, Keresztúron!
Kimosta őket a vihar az erdőből, ahol sátoroztak. Így aztán a hazatérés mellett döntöttek!!!
Amíg a buszra vártak, szóba elegyedtek a környékbeliekkel, akik elmondták, hogy időtlen-idők óta nem éltek át ilyen vihart, mint az elmúlt két napban. Az utak járhatatlanok, a patakok folyókká gorombultak, a fák tövestől dőlnek ki...
Szerencséjük volt,hogy a busszal haza tudtak menni.

Köszönöm Édes Istenem!!!!

Rettegés

Azt olvastam a neten pár perccel ezelőtt, hogy hatalmas vihar közeleg. Piros riasztást adott ki a Meteorológiai Szolgálat a Közép-Dunántúlra. De máshol sem lesz sokkal jobb a helyzet.

Gergő valahol a Bakonyban bolyong egy társával. Egyetlen sátorral, némi ezmegazzal vágtak neki az útnak kedden. Zarándok útnak hívják, és tíz napig fog tartani.
Nem reagál a telefonomra, a Házban sem tudnak a két fiúról semmit.

Édes Istenem! Nagyon félek!

A drogokról és azok hatásairól

Mindig szomorúan hallom, hogyha valaki kapcsolatba kerül a droggal. Jó lenne, ha megszüntethetnénk ezt a szörnyűséget, ha kiírthatnánk a világból! De tisztában vagyok, hogy ez lehetetlen! Túl sok pénz van benne! Sajnos!

Így nem tehetek mást, mint leírom, hogy mire kellett volna figyelnünk annak idején, hogy előbb (talán időben!) észrevegyük, hogy a fiaink bajban vannak.

Úgy érzem, ez NAGYON FONTOS!

A dependens (függő) személyiség ismérvei:

• a realitás világában örömszerzésre való képtelenség
• önértékelési problémák
• pólusokban való gondolkozás, vagy nagyon pozitív, vagy nagyon negatív, melyek között könnyen vált
• empátiára való képtelenség, mások igényeinek figyelembevétele hiányzik
• öngyilkossági kísérletek
• saját-ösztön kielégítése, mint legfontosabb cél
• közösségi normák figyelembevételének képtelensége
• bűnözéshez való jellegzetes viszony... bűnöző szerep felvállalása
• zárkózottság,, kommunikációs problémák, elmagányosodás
• üldözési mánia, szorongás
• boldogságot külső forrásból várja
• irányítás igénye, döntésképtelenség
• depresszióra való hajlam
• indokolatlan hangulatváltások
• nárcisztikus igények (legyek középpontban, foglalkozzanak velem)
• zsarolós helyzetek teremtésére való hajlam
• fizikai, szexuális bántalmazottság, kapcsolódó pszichés sérülések
• önismeret hiánya
• betegszerep, mint identitás
• identitásváltozásból származó deviáns önértelmezés
• a drog, mint egyedüli kielégülés forrása
• torz hierarchia kialakulása
• a teljesítmény fogalmának ismeretlen volta
• beszűkült személyiség (egyetlen cél a kielégülés, más értékrend el nem fogadása)
• torz családkép

Bemásolok ide egy összeállítást a drogokról, azok közvetlen hatásairól, és az elvonás tüneteiről.

Cannabis-származékok

Marihuána

Formája: növény szárának és leveleinek összeőrölt formája.
Hatásai: szájszárazság, enyhe szédülés, feldobottságérzés, nevető rohamok, gátlások oldódása, kitágult pupillák, bedagadt szemek, esetleg hallucinációk, illúziók.
Pszichikai függőséget okoz, a kemény drogok előszobályának nevezik.

Hasis

Formája: a cannabis virágzó ágvégződéseinek gyantája.
Hatásai: szájszárazság, szédülés, fokozott szívműködés, koordinálatlan mozgás, nevetéskényszer, bódultság, esetleges hallucinációk, időérzék elvesztése, kitágult pupillák, bedagadt szemek, lappangó lelki, személyiségi problémák felszínre kerülése.
Túladagolása: hányinger, álmosságérzet (ún. bealvás), amelynél fennáll az aspiratio veszélye, ami azt jelenti, hogy a fogyasztó megfulladhat a saját hányadékától. Előfordulhat fokozott szívműködés és a vérnyomás drasztikus ingadozása.
Elvonási tünetei Erős pszichikai függőséget okoz! Kialakul a drogfogyasztókra jellemző élet, a kötelezettségek iránti közömbösség.

Amphetaminszármazékok és az LSD

Speed

Formája: fehér, sárga vagy rózsaszín por, ill. tabletta.
Hatása: 10-30 percen belül jelentkezik. Fáradtság- és éhségérzet elmúlása, agyi és testi teljesítőképesség, szívműködés, anyagcsere, izzadás fokozódása, szájszárazság. Növeli az agresszivitást, gyakran a hallucinációkat. Rendszeres használata legkésőbb 2 éven belül teljesen tönkreteszi a belső szerveket (szív, máj, vese), esetlegesen halált okoz.
Túladagolása: már az első alkalommal is halálos lehet. Rendkívül veszélyes, mert fennáll a szívinfarktus vagy az agyvérzés veszélye, azonnali orvosi beavatkozásra van szükség.
Elvonási tünetei: a szer kiürülése (kialvása) után, mély depresszió léphet fel. Elvonáskor jellemző a levertség, lábszár-, ill. alkarfájdalmak.

Extasy

Formája: tabletta, amely legtöbbször kedves figurákat ábrázol.
Hatása: hasonló a speed hatásához, de lényegesen erősebb érzelmi típusú hatása van. Kikapcsolja a szervezet védekező mechanizmusait (éhség-, szomjúság-, fáradtságérzet, emeli a testhőmérsékletet, többszörös szív-, vese-, és májterhelést idéz elő. A meglévő alaphangulat fokozódása (függetlenül attól, hogy az milyen irányú). Hosszútávú használata máj-, vese- és agykárosodást okoz.
Túladagolás és elvonási tünetek: ugyanaz, mint a speednél. A halálos dózis az anyagtól függően akár 1-2 tabletta is lehet. Az illegális előállítás miatt a tablettáknak gyakran ismeretlen szennyezőanyag-tartalmuk van, ez tovább növeli a mérgezés veszélyét.

LSD

Formája: Európában bélyegként, az USA-ban folyadék, tabletta vagy kapszula formájában is előfordul. (Az LSD bélyeg lényegesen kisebb, mint a postai bélyeg.)
Hatása: Hallucinogén, 30-45 percen belül fejti ki hatását, amely 8-12 órán keresztül tart. A tárgyak elfolyóvá válnak, a térérzékelés megváltozik, az érzelmeket pozitív és negatív irányba egyaránt fokozza. Kényszerképzeteket, helyzetmegítélési zavarokat, félelmeket, pánikbetegséget, tudathasadásos tünetegyüttest, öngyilkosságvágyat, mély depressziót idézhet elő. Súlyos személyiségzavarokat okozhat, lappangó elmebetegséget hozhat a felszínre. Előfordulhat, hogy a használó soha nem jön ki az LSD-"álomból".
Túladagolás: hányinger, pulzus váltakozása, pszichotikus tünetek, dühkitörések, pánikszerű félelmek.
Elvonási tünetek: erős pszichikai függőséget okoz, előfordulhat depresszió, végtagfájdalmak az amphetamin jelenléte miatt.

Ópiumszármazékok

Ópium

Mákgubóból nyerik különféle eljárásokkal.
Hatása: Kis mértékben afrodiziákum (potencianövelő), nagy mennyiségű, hosszútávú használata impotenciát okozhat. Hatása a hozzáadott szerektől függően széles skálán mozog. Nagymértékben tartalmaz mellék-alkaloidot, ezért fogyasztása kifejezetten veszélyes.

Morfium

Az ópiumból vonják ki.
Hatása: Euforikus, súlytalan lebegéshez hasonló állapot. A tudatos világtól való teljes elrugaszkodás, tökéletes álomvilág.
Túladagolás: mély, álomszerű eszméletvesztés után légzésbénulás.
Elvonási tünetek: Erős lelki és fizikai függőséget okoz fájdalomcsillapító hatása miatt. Ha a beteg nem jut megfelelő mennyiségű droghoz, erős fizikai fájdalmat érez, és ebbe bele is halhat. Tipikus elvonási tünet továbbá a remegés, hasmenés, pánikszerű idegesség. A leszokás orvosi segítség nélkül szinte lehetetlen.

Heroin

Formája: fehér vagy barnás por, oldat.
Hatása: Személytelen boldogság, eufória. Gyomor- és májkárosodást okoz, idővel a szervezet teljes pusztulását idézi elő.
Túladagolása: ugyanaz, mint a morfium.
Elvonása: A morfium elvonási tünetei kb. hatszoros intenzitással.

Kokaszármazékok

Kokain

Formája: fehér por.
Hatása: Fokozza a testi és szellemi teljesítőképességet, euforikus állapotot idézhet elő. Megszünteti a fáradtság-, szomjúság- és éhségérzetet. Enyhén hallucunogén. Kiürülésekor depressziót, levertséget, agressziót, negatív képzeteket okoz.
Túladagolása: eszméletlen állapot, drasztikus vérnyomásesés, akut szívhalál.
Elvonási tünetek: Erős pszichikai függőséget okoz, de előfordulhatnak testi hiányjelenségek is.

Crack

Formája: Sárgásbarna, szilárd, törékeny anyag. Kristályok formájában kerül forgalomba.
Hatása: A legalattomosabb, leggyilkosabb kábítószer. Többnyire szennyezett, és használata rövid időn belül halálhoz vezet. Drasztikusan emeli a vérnyomást. Rövid ideig tartó euforikus hatását mély depresszió követi. Rendszeres használata pszichózist, agresszivitást, antiszocializálódást, üldözési mániát, gyors lezüllést okoz. Rendkívül erős függőséget okoz.
Túladagolása: Drasztikus vérnyomás- és pulzusnövekedés, szívroham vagy agyvérzés.
Elvonása: Elviselhetetlenül erős pszichikai elvonási tünetek: hallucinációk, víziók, pánikreakciók. A crackfüggők mindenre képesek adagjuk megszerzéséért! Testi hiányjelenség: tipikus szürke, petyhüdt, megereszkedett bőr. A leszokás szinte lehetetlen (még a heroinról való leszokásnál is nehezebb).

Levél a múltból...

Ma, a tavaszi nagytakarítás-folyamban, az íróasztal került sorra, egyebek között. Kipakoltam mindent, az utolsó szál papírig. Elképesztő, hogy milyen tetemes mennyiségű fecni bír összegyűlni két IGAZI RENDRAKÁS között...

Szortíroztam, válogattam, mi a szelektív, mi az elégetni való, amikor valami sárga villant meg...

Rögtön tudtam, hogy mi fog előbújni a papírhalmazból! Úgy őrzöm ezt a pár jegyzettömb-lapot, mint valami ereklyét. A papírokon egy levél van, amit én írtam, de Gergő mondta tollba...

Ez volt az első fogalmazása, amiben a drog-karrierjét próbálta összefoglalni. Azért született meg, mert rehabra jelentkezett. Akkor éppen a komlói Leo Amicihez.

2000 őszén íródott. Azon a nyáron töltötte be a tizennyolcadik életévét.

Bemásolom ide az egész levelet, változtatás nélkül, ahogy anno leírtuk (kivéve belőle a személyes adatokra vonatkozó részt)

"Sziasztok!

Ma reggel jelentkeztem nálatok telefonon, mert szeretném, ha segítenétek leszokni a drogról. Úgy érzem, már nem kapok elég segítséget az itthoniaktól.

...... vagyok, .... születtem, éppen, hogy csak betöltöttem a tizennyolcadik évemet.

....... lakom. Illetve már csak a személyimben szerepel ez a cím, mert az apám két nappal ezelőtt elzavart otthonról.

Drogos "önéletrajzom" 14 éves koromban kezdődött, két héttel azután, hogy befejeztem az általános iskolát. (Ez a 8 ált. a jelenlegi iskolai végzettségem)

Elkezdtem füvezni. Mikor először próbáltam, nem jött be nálam. Másodszorra viszont már nagyon jó volt. Ezután egyre többet füveztem, minden nap szívtam, egyre többet és többet... Nyár végére már napi négy gramm volt az adagom átlagosan, de sokszor még több is! Aztán hétvégente jött a speed, utána napközben is volt a speed. A következő állomás az LSD-s bélyeg volt hétköznap és hétvégén is.

Úgy tudták otthon, hogy iskolába járok, de ez nem volt igaz. A haverokkal jártuk a várost, be voltunk állva állandóan. Az időtartamokkal most már nem vagyok teljesen tisztában, de kb. egy év alatt jutottam el odáig, hogy ezeket az anyagokat keverve használtam. Kb. még egy évig így ment, csak egyre több anyaggal, egyre kevertebben, még káoszosabban csináltam. Ezek mellé jött még a extasy tabletta. Ekkor már minden nap keverve használta az összes anyagot, ami csak létezett számomra. Ez kb. fél évig tartott.

Aztán elkezdtem speedel lőni magam, és speed-függővé váltam. A legtöbb, amit belőttem egy éjszaka alatt az négy gramm volt, de volt olyan is, hogy 5-6 grammot szívtam fel orrba egy éjszaka alatt...

Utána jött a heroin. Elkezdtem egy jó pakkal, aztán lett másfél, és egyre több... Naponta többször is szúrtam, nem csak egyszer. Ez így ment egy jó évig. Keményen heroinoztam ez alatt az idő alatt.

A balhék állandósultak körülöttem otthon. Apuék megtalálták az injekciós tűkert és a kanalakat, és persze számon kérték. Apu többször megvert a lógások, a többnapos eltűnések miatt. Volt olyan is, hogy összeverekedtünk.

Aztán volt egy egész hetes eltűnésem. Ezt végig szúrtam, meg "bélyegeztem", meg rengeteget szívtam. A csúcs volt az egyik haveromnál egy két napos buli, aminek a vége az volt , hogy "UHHHH"!

Ahogy teltek a hetek, hónapok, persze próbálkoztam újabb iskolával, aztán dolgozni is elmentem a szüleim nyomására. De például a suliba is csak egyszer voltam bent, a munkahelyemen talán egy hónapot voltam összesen. Mind a kettő helyett inkább visszajártam a haverjaimhoz, és füveztünk és "bélyegeztünk" és herkáztam ezerrel.

Nem csináltam semmi mást, mint lógtam a haverokkal és össze-vissza kábítószereztem. Ami jött, azt csináltam.

Azután jött tavaly decemberben egy nap, amikor annyira belőttem magam, hogy azt hiszem, majdnem belehaltam. Akkor, a nagy adag heroin mellett még füvet is szívtam, nagyon sokat. Lőttem, szívtam... és nagy adagot lőttem, és megint szívtam, és szinte egész nap. A haverok úgy pofoztak föl a kocsi hátsó ülésén. Haza is vittek, de nem mertem bemenni, mert hogy akkor is, (mint annyiszor máskor), otthonról vittem el pénzt anyagra.

Valahogy eljutottam egy ismerősömhöz és ott aludtam éjszaka.

Reggel felkeltem, hozott a srác reggelit, és mire megreggeliztem, nyílt az ajtó, és belépett rajta az Apu nővére és az unokanővérem, hogy hazavigyenek magukhoz. Előtte persze ők már értesítették a szüleimet, és Anyu azonnal értem jött. Mikor Apu is megérkezett, akkor elmondtam nekik, hogy heroinfüggő vagyok.

Innentől járok drog ambulanciára. Ettől a naptól számítom a leszokási kísérleteimet.

Sokszor voltam az orvosnál azóta, de nagyon sokszor orvos helyett inkább visszamentem a haverokhoz belőni magam és füvezni.

Most a nyáron is füveztem sokat. És ezen az utolsó héten heroinoztam és speedeztem is... lőttem magam, és szanaszét szívtam az agyamat.

De le akarok szokni!

Újra elmentem az orvosomhoz, kb két héten belül valószínűleg befekszem a kórházba két hétre az ő javaslatára, hogy felerősödjek egy kicsit.

És szeretnék (nagyon akarok!) elmenni hozzátok, hogy megpróbáljak meggyógyulni!

Ezt a levelet az Anyukám írta, de én mondtam a történetet. Persze minden nincs benne a levélben, mert hosszú történet ez az egész ügy..."

Hát ennyi volt a levél.

Most, ahogy beírtam ide, láttam magunkat az Anyunál, ahogy ülünk az asztalnál, Gergő diktál, én írok, közben beszélgetünk. Megrendítő volt hallani ezeket a dolgokat nekem akkor. Hiszen először fordult elő, hogy ilyen mélységben, ennyire részletesen mesélt a drogosról.

Aztán eltelt tíz év, s annyi minden történt azóta vele... velünk... eltűnések, veszekedések, majdnem halál...

Egyre lejjebb csúsztunk... megjártuk a poklot mindannyian.

Furcsa érzések kavarognak bennem...

Felidéződnek azok a napok, hónapok... a rettegéssel töltött órák. Érzem az elkeseredettséget, ami akkoriban állandó társunk volt.

Ma már látom azt is, milyen gyenge próbálkozás volt ez leszokási kísérlet. (Nem is vették komolyan a Leo Amiciben, soha nem jutott el odáig.)

Aztán az össze-vissza kavargó érzések után megnyugszom. Hiszen mindezeken már túl vagyunk.

ÉS ÉL A FIAM!

* Szombaton tudtam meg, hogy Gergő egyik általános iskolai évfolyamtársa, aki akkor az egyik legjobb barátja volt (sajnos a drogosságban is!), nemrég beadta magának az aranylövést.

Huszonhét éves volt.

Nyugodj békében Kisbeszi!

Bizalom

Két nap telt el szombat óta... nagyszerű dolog volt ott lenni velük... látni a fiúk örömét, hogy együtt lehetnek. Még most is melegíti a szívem. Beszélgettünk... és voltak hallgatásaink is... de azt is jó volt megélni... mert együtt voltunk.
Érzem, hogy egyre kevesebb lesz az ilyen alkalom. Kincsként fogom őrizni a lelkemben ezeket a pillanatokat. Még fáj a gondolat, de kezdem elfogadni, hogy elindultak valamerre. Nélkülünk. Nem biztos, hogy tetszik az irány, de hagynom kell őket...
AZ ÉN GYEREKEIM! Lehet, hogy későn érnek, ugyanúgy, mint én, de megtalálják az útjukat előbb-utóbb, önálló személyiségekké válnak, lesz saját életük.

Arról beszélgettünk szombaton a csoporton, hogy van e bennünk bizalom. Akkor azt mondtam, hogy bennem most éppen nincs. Tenni sem tudok érte pillanatnyilag, hogy legyen. Illetve azt érzem, hogy nem nekem kell tennem. Én várok most.
Még nincs bizalmam... még nem kaptam teljesen vissza a fiam a drogostól...

(Én is voltam már olyan helyzetben, amikor rohadtul elvesztettem egy számomra fontos ember bizalmát... hosszú évek kemény munkája volt újra elnyerni... De az is lehet, hogy sosem lesz többet feltétlen bizalma bennem. Ki tudja?!)

Viszont én HISZEK a fiamban!
HISZEK ABBAN, HOGY KÉPES LESZ VISSZATÉRNI A POKOLBÓL KÖZÉNK!
HISZEK ABBAN, HOGY ISMÉT TUD MAJD ÖRÜLNI, MOSOLYOGNI, SZERETNI, ÖNFELEDTEN NEVETNI!
HISZEM, HOGY AKAR ÉLNI!

És előbb-utóbb, szinte észre sem vesszük, megjön majd a bizalom is!
Nem is kell ezen hosszan rágódni!

Kimenő

Már egy ideje kapcsolatban állok a Gazdagréti Gyülekezettel. Második terápiámon kezdtem el rendszeresen oda járni. Először csak kimenőimen, istentiszteletre. Már ezeken az alkalmakon megfogott az a légkör, ami ott van. meg tudtam nyugodni, és szimpatikusak voltak az emberek. Voltam Alpha kurzuson, alpha hétvégén, aztán béthán, és utána elkezdtem házi csoportra járni. Erről a csoportról annyit kell tudni, hogy alpha kurzus eleje óta együtt van. Amikor tehettem, mentem és találkoztam velük. Annak ellenére, hogy sok feszültség és szorongás volt bennem, amikor velük voltam. Nagyon ritkán tudtam oldott lenni. Persze ez nem miattuk volt, hanem azért, mert folyamatosan romboltam az önértékelésem és azt a pici önbizalmamat... A folyamatos keret-tágításokkal, elfojtásokkal, őszintétlenségemmel. Valamilyen szinten végig kísérték, végignézték a visszaesésemet. Aztán megismerték a drogos, anyag-irányította Gerit. Először csak kölcsön kértem tőlük... Aztán meg loptam is tőlük. Mindezt úgy, hogy még segítettek is anyagilag engem. Ezeknek a tudatában mentem el tegnap Gazdagrétre.
Nyugtalan voltam, szorongtam, amikor elindultam tegnap reggel. Amikor fölértem Kelenföldre, már oldottabb voltam. Ez köszönhető volt annak, ahogy gondolkodtam... Meg annak is, hogy ott volt a Söri, meg a a Marci is Kelenföldön. A templomban szeretettel fogadtak, de én zavarban voltam. Aztán egyre többen vették észre, hogy ott vagyok, és örültek neki. Köszöntek, meg mosolyogtak. Elkezdtem megnyugodni. Istentisztelet után beszélgettem az érintett emberekkel. Megkönnyebbültem, és teljesen megnyugodtam. Az volt bennem, hogy túl vagyok rajta. Aztán visszafelé már nyugodt voltam, és amikor befelé sétáltam Ráckeresztúrra, teljesen felszabadult lettem. Szép idő volt és jó levegő, jól esett sétálni egyet. Aztán beszélgettem a Zénóval és tartott nekem egy sokkoló tükröt... ami fájt és levert lettem tőle. Felhívta a figyelmemet a "szégyenlem magam és bocsánatot kérek" mondat jelentőségére. Egész életemben elkerültem, és nem mondtam ki ezeket. Ezzel el is zárkóztam az elől, hogy tisztázzuk és kimondjuk a dolgokat.

Fázisváltási kérelem

Négy hónapja vagyok itt, és néha olyan érzésem van, mintha el sem mentem volna innét 2007 óta. Októberben, mikor visszajöttem, eléggé meg voltam törve és reménytelennek éreztem azt, hogy én valaha is józanul éljek. Nem láttam magamat semmiben tisztán, se munkahelyen, se bármilyen kapcsolatban (párkapcsolat, barátok, család), és önállóan sem. Nem tudtam a munkatársak szemébe nézni. Nagyon mély szégyen és bűntudat gyötört. Az első három hétben nem sokat vállaltam, nem küzdöttem. Viszont, ami már akkor feltűnt, hogy sokkal könnyebben nyitottam a közösség felé és nem okozott akkora nehézséget a beilleszkedés. Ebben persze az is közreműködött, hogy ismerem az itteni rendszert és terápiát. Azután jött az a lakógyűlés, ahol meg lett említve a nevem. Ez indított igazán a helyes úton. Elkezdtem feldolgozni a visszaesésemet. Ebben nagy segítségemre volt a VIM*. Nem voltam tisztában, és nem is tartottam fontosnak azt, hogy mik a visszaesési tüneteim. Ez az egyik legfontosabb dolog, ami most első fázisban értelmet nyert és tudtam gyakorolni. Meglátni a folyamatokat, amik bennem zajlanak és tenni ellenük. Ami most, szintfelmérőn is kijött, hogy komoly problémám még mindig a konfliktus helyzetek kezelése, és az ebből származó elfojtásaim kezelése. Arra a szintre már eljutottam, hogy felismerem ezeket a helyzeteket, de még mindig a két végletben mozgok, vagy kikerülöm, illetve kilépek a szituációból... vagy elcsúszik a közlésformám. Ebből jött elő, és lett világos számomra, hogy az indulat-kezeléssel is vannak gondjaim. Ez nekem teljesen új dolog, nem láttam ezt eddig magamon, és nem éreztem problémának. Ami fontos még, és szintén szintfelmérőn jött elő, a makacsságom és az önfejűségem. Tudok már segítséget kérni, de az elfogadás részében még van mit fejlődnöm. Rengeteg haladást tapasztalok magamon, sokkal nyitottabbnak érzem magam, könnyebben neszélek magamról, de észreveszem a problémákat. Tudok őszinte lenni magamhoz és a körülöttem élő emberekhez. Beismerem, ha hibázom, ha rosszul gondolok valamit. Mögé tudok állni annak, amit mondok, és nem várok el olyat másoktól, amit magamtól ne várnék el (úgy gondolom, ebben is tudok mérlegelni, bár néha nehezen megy). Sokat fejlődött a vélemény-felvállalásom, könnyebben mondom ki a gondolataimat, és érzem ennek fontosságát és hasznát. Sok munkám lesz még a pesszimizmusom legyőzésével, és a rugalmasság objektív mérlegelésre alapuló használatával. Mind magam felé, mind mások felé egyaránt. Nagy segítségemre lesz, ha megtanulok pozitívan ránézni a körülöttem és a bennem zajló dolgokra. Hangsúlyt kell fektetnem a rendszerességre,ennek a gyakorlására, mert még mindig döcögősen megy. Gyakorolnom kell a következetességet a kapcsolataimban. A mentori munkában folyamatosan azt éreztem, hogy meg vagyok erősítve a gondolkodásomban és persze fel lett nyitva a szemem. ha valamin át akartam siklani. A hitemmel kapcsolatban is vannak és voltak nehézségeim és haladásaim is. Mostanra teljesen átfordult bennem a jövő-képemmel kapcsolatos negatív látásmód. Hiszek abban, hogy okkal kerültem ide megint, mert valami célja van velem Istennek, és a sok rossz dolog ellenére , amit tettem, szeret és kegyelemben részesít. Már látom magamat józanul és önállóan élni. Észre veszem Istent a hétköznapokban... a jelenlétét.. szól hozzám nap mint nap, és mutatja az utat, ha lankad a figyelmem, "felpofoz", ha vadhajtások kezdenek nőni, megmetszi. És a legfontosabb, hogy szeretetre tanít és tudok hálás lenni, ami gondolkozásomban jön elő. Így zárom az első fázist, és vágok neki egy nem túl hosszú, de annál tartalmasabb másodiknak. Ami nem lesz egyszerű, mert már most megjelent, ami régen, a lazulás és a rendszer ismeretének kihasználása. Egy pár példa erre: tortáztam, mert a Beni beteg lett, és egyből az ugrott be, hogy kivonom magam az aznapi, délutáni csoportokból.. könnyebb út. Vagy, hogy nem takarítok, már megtehetem... Vagy az, hogy majd én tudom, mikor beszélek esti talin, vagy akármilyen csoporton. Nem lesz hosszú a második fázisom. Felelősség terület szinten át akarom venni S. Petitől a takarítást, ez konkrét célom, aztán majd még amire lehetőségem lesz. Szemináriumokat fogok tartani. Konkrétan hármat, a dependens személyiségről. VIM-et fogok tartani, ezt már a most következő héten. Akarok egyet orientálni és egy csoport-vezetést végig vinni. Patronálni is akarok, mert ezzel, ugyanúgy segítek magamon is, mint a másikon. Ezt ugyanúgy fogom csinálni, mint Balázs, mert szerintem ez hatékony és tapasztalataim szerint mindenkinek hasznos. Március közepétől elkezdek készülni a harmadikos szintfelmérőre, ugyanúgy, mint a másodikra. A kimenőimet, az egynaposakat Gazdagrétre tervezem, vasárnaponként. Fontosak nekem az ott megismert emberek, és helyre akarom hozni velük a kapcsolatomat. Szeretek oda járni. Két két-napos kimenőt tervezek, ezekkel kapcsolatban m,ég bizonytalan vagyok. Ötleteim vannak, de még anyagilag nem tudom, hogyan lesz kivitelezhető. Április 21-re fogom kérni a harmadikos szintfelmérőmet. A zarándok úttal kapcsolatban úgy döntöttem, hogy egyedül akarok menni, és tavasszal. A fő célja egy olyan folyamat vége lesz, ahol a múltbéli bűnök, terhek kerülnek majd lezárásra. A diakóniával kapcsolatos dolgaimat is elkezdem intézni, amint többet megtudok a lehetőségeimről. Összességében úgy érzem, hogy ezek a célok, és az első fázisból hozott pozitív és negatív dolgok fognak új kihívásokat hozni, illetve már hozna is, így tudok tovább fejlődni és készülni a diakóniára, ami a legfőbb célom. És persze a kinti életre.ű


*VIsszaesésMegelőzés

Levél a jövőből

"Szia Geri!

Öt év telt el, mióta utoljára láttuk egymást. Sok minden történt azóta. Emlékszem, éppen az A-val voltál elfoglalva, pedig érezted, hogy nem tesz jót Neked!. Aztán, amikor elváltak útjaink, utána hallottam, hogy Isten kezébe tetted és az akaratára bíztad ezt a történetet. A terápiádon végig rengeteget tanultál magadról és sokkal türelmesebb lettél az eltelt hónapok növekedésével. Rengeteg szemináriumot, és csoportot tartottál és folyamatosan tetted ezt, ami nehéz volt és szorongást, félelmet generált benned. Megtanultad és tudatosítottad magadban a visszaesésre utaló jeleidet, és azt, hogy egyedül nem tudsz tiszta maradni. Szembe néztél magaddal, és, ha kellet beismerted a hibáidat. Bele tudtál nézni a fájdalmas tükörbe. Azt az önismeretet, amit összeszedtél, arra használtad az egész terápia alatt, hogy változtass a gondolkodásodon, és a régi berögzült viselkedéseden. Volt egy zarándok utad, ami nagyon sokat segített abban, hogy mélyebb legyen az Istennel való kapcsolatod. Mielőtt elmentél erre az útra, megkeresztelkedtél. Felnőtt keresztség volt, érezted ennek súlyát, erejét. Rengeteg hullámvölgy volt, amíg eljutottál az öreg irodáig, de szinte végig kiegyensúlyozott tudtál maradni. Aztán jött az öreg iroda. Egy hónapig "vezetted" a Házat és jól csináltad. Mérlegeltél a döntéseid előtt, és, ha kellett visszakoztál... beismerted, hogy hibáztál. Már terápiád alatt eldőlt, hogy önkéntes évre mész. Valószínűleg ez is motor volt végig a Misszióban töltött idő alatt. Végül Olaszországban kötöttél ki. Az eleje nagyon nehéz volt. Magányos voltál és nyelvi nehézségek miatt nehezen illeszkedtél be. Ráadásul egyfolytában csak dolgozni kellett, és bár számítottál erre, mégis "lesokkolt". Három hónap után kezdtél beilleszkedni. Már tudtál beszélgetni... szereztél ismerősöket és lettek barátaid. Voltak forró helyzetek, amikor piáltak és szívtak a körülötted lévő emberek, de mindig a józanságot tartottad szem előtt, és nem hagytad magad befolyásolni. Ez alatt az egy év alatt, amíg segítő voltál, megtanultál tanulni, önálló lenni és beosztással élni. Rengeteg élményt szereztél, láttál egy darabkát a világból, amire mindig is vágytál. A diakóniai év végére jól beszéltél olaszul és már angolul is meg tudtad értetni magad. Addigra teljesen letisztult benned az, hogy segíteni akarsz az embereken, ez a te utad. Ebben találod meg magad és ki tudsz teljesedni. Olaszországból hazatérve lementél Pécsre, találtál magadnak munkahelyet. Úgy érkeztél oda, hogy szeretsz élni és az apró dolgok is örömet okoztak. Tudtál büszke lenni magadra és a hibáidat is tudtad sikernek megélni. Aztán elkezdted az érettségit, már minden könnyebben ment, hamar beilleszkedtél, lettek barátaid és azért szerettek meg, aki vagy és nem azért, aki voltál. Magadat adtad. A négy év alatt rengeteg tapasztalatot szereztél az életről, emberekről, de ami a legfontosabb: magadról.
Most 2015 van! Van egy barátnőd, akit szeretsz, és ő viszont szeret téged! Önálló vagy. Nem fenékig tejfel az élet, de jól érzed magad a bőrödben. Van albérleted, rengeteg ismerősöd, barátod, és végre ejtőernyőzöl. A barátnőddel együtt, mert ő is egy kicsit őrült.
Tegnap jelentkeztél a főiskolára..."

Ajánlás

"Gery-t olyannak látom, mint a homokozóban játszó gyermeket, ki mamájával épített várat. Szép volt, vizet is hoztak a várárokba, de néha összedőlt, meg piszkos lett a keze, aztán szemébe, nadrágjába ment a homok. Így elment a kedve a játéktól. Most újra kedve van játszani, már tudja, meri egyedül és komolyabb várat épít. Korábban nem volt alkalmas a vár, sem ő vendégek fogadására, de most szeretettel várja őket terített asztallal és asztali áldással. Aki pedig nem tud eljönni hozzá, azokhoz szívesen megy váruk építésében segédkezni, tapasztalatot cserélni. Van mit adnia és tud még kapni is.

Ezért szeretettel ajánlom őt szolgálattételre, remélve, hogy VÁR-ja őt (neki) az ÖDE.


Tisztelettel:

Victor István

református lelkész"

"... erőt kérek a hétköznapokhoz."

"Saint-Exupery:Fohász
--------------------
Uram! Nem csodákért és látomásokért
fohászkodom, csak erőt kérek a
hétköznapokhoz.

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé,
hogy a napok sokféleségében és
forgatagában időben rögzítsem
a számomra fontos felismeréseket
és tapasztalatokat.
Segíts engem a helyes időbeosztásban.
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok
fontossági sorrendjének, elsőrangú vagy
csupán másodrangú fontossága
megítéléséhez.

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és a
mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak
az életen, de értelmesen osszam be
napjaimat, észleljem a váratlan
örömöket és magaslatokat.

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy
az életben minden simán kell,
hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a
józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések
az élet magától adódó ráadásai,
amelyek révén növekedünk és érlelődünk.

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt,
akinek van elegendő bátorsága és
szeretete az igazság kimondásához.
Az igazságot az ember nem magának
mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen
Úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.

Kérlek segíts, hogy tudjak várni.
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk
Van a barátságra. Add, hogy az élet legszebb,
legnehezebb, legkockázatosabb és
legtörékenyebb Ajándékára méltók lehessünk.

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a
kellő pillanatban és a megfelelő helyen
szavakkal vagy szavak nélkül egy kis
jóságot közvetíthessek.

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől.
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt,
amire szükségem van.

Uram! Taníts meg a kis lépések művészetére!

Ámen"


Időről időre belebotlom ebbe a versbe. Biztosan megvan az oka.

És mindig, amikor rátalálok, nagyon ott van bennem a hangulata.

Pár perccel ezelőtt beszéltem Gergővel. Folynak a könnyeim, pedig semmi baj nincs vele. Egyszerűen csak éli az életét a Házban, szervezi a diakóniai évét, már beadta a pályázatait. Pár nap múlva megy egy személyes beszélgetésre a szervezetekkel, ahová jelentkezett... aztán jön az elbírálás időszaka, nem tudom, mikorra kap választ. Meglesz az is, mire kell, szeptemberig van idő.

Csoportokat vezet, takarítást szervez, készül a keresztelőjére, és a zarándokutat készíti elő.


Most eszembe jutott az Anyukám.

Hogy csinálta, hogy akkor engedte el a kezünket, amikor kellet?

Vajon mit érezhetett?


"Uram! Nem csodákért és látomásokért
fohászkodom, csak erőt kérek a
hétköznapokhoz."

Változásaim...

Az alábbi írás nem ma született. De én írtam, 2009. március 19-én. Egy másik blogba. Ma sem gondolom másképp. Talán megmutat valamit abból a változásból, amin keresztül mentem addig.
Aztán majd mesélek a többiről is. Leginkább Gergőnek, mert ezt kérte ma tőlem. De azért másnak is. Akit érdekel...

Lássuk hát!



Egy bejegyzés az anyaságról vihart kavart bennem. Újra és újra visszatértem, elolvastam... és látni akartam magam! A régi énem... a mostanit.

Merthogy más a kettő.... NAGYON más!

Mindig anya akartam lenni.

Persze ez nem volt régebben ilyen egyértelmű... ennyire egyszerű számomra... Csak mostanában érzem, ÉRTEM, hogy ez MINDIG így volt.

Már kislánykoromban anya voltam, még ha nem is a szó legszorosabb értelmében.

Vigyáztam a testvéreimre, mert Anyunak dolgoznia kellett, lehetetlen munka-időbeosztásban, ami egyáltalán nem volt gyerekbarát... Felügyeltem őket, főztem rájuk, vigasztaltam őket, örültem velük. Nem vettem zokon ezt a pozíciót. Mit tudtam én akkor, hogy a gyerekkorom veszik el tőlem éppen. Szerettem a testvéreimet, még ha időnként el is fogott a vágy, hogy én is mehessek moziba, kirándulni... vagy csak a szomszédos Margitszigetre. Mint a többi korombeli.

Amikor már nagyobbacska voltam, mondhatni felnőtt (hiszen dolgoztam), az unokatestvéreimmel babáztam. Kicsik voltak, a szülők fiatalok, szerettem őket, szívesen utaztam hétvégén és minden szabadidőmben, hogy vigyázzak a fiúkra. Sok szép órát töltöttem náluk.

És pillanatok alatt eljött az ideje, hogy a saját gyerekeimmel törődhessek ...

Alig tizenkilenc évesen már az én babámat ringathattam, és négy évvel később Gergő is velünk volt. Ezt is természetesnek tartottam... akkor.

SZERETTEM, gondoztam őket. De NEM tudatosan vállalva az anyaságot.Nem voltak elképzeléseim hogyan akarom nevelni, iskoláztatni őket, csináltam, ahogy mástól láttam. Családon belüli példák voltak ezek, miért kérdőjeleztem volna meg? Gondoltam jó ez így...

Aztán sok évvel később foglalkozni kezdtem magammal... Milyen furcsa ezt így, leírva látni... kicsit nagyképűnek tűnik most...

Pedig véresen komoly volt a feladat... NEKEM!

Akkor már hosszú évek óta küzdöttünk a szörnnyel, minden eredmény nélkül.

Azt gondoltam magamról, rossz anya voltam... vagyok... azért lettek drogfüggők a fiaim...... hogy ÉN vagyok a hibás...


Volt olyan időszak is az életemben, hogy mártírként éltem. A röhej az, hogy ezt SENKI NEM várta el tőlem... csak ostoba voltam, sajnáltam magam... a családom... hogy így alakult az életem/életünk... kényelmesebb volt ezt hinni, mint szembenézni a VALÓDI hibáimmal, és változtatni azokon...

Hogy megtapasztalhassam végre...

Milyen ember...

Milyen feleség...

Milyen anya vagyok.

Aztán el kellett fogadnom, hogy ettől az önsajnálattól nem jön rendbe az életem, nem lesznek gyógyultak a gyerekeim.

Jó ideig hiába mondták az okosok, hogy addig nem lesz változás a környezetemben, míg magam nem változom.

Nem hittem el.. vagy nem tudtam, hol is kezdjem. Szerencsére a SORS rávezettet erre az útra.

A Csernus-féle Helyen voltam, mikor azt kaptam egyszer házi feladatul a csoporttól, hogy egy hét múlva mondjak KÉT dolgot, amit CSAK MAGAMÉRT CSINÁLOK!

Megoldhatatlannak tűnt számomra. NEM találtam egy félre sem, nemhogy kettőre... Pedig akkorra már túl voltam számos önismereti tréningen...

Azt hittem tudom, ki vagyok... mire van szükségem. Bár még mindig magamat hibáztattam a fiúk függőségéért! Még mindig úgy gondoltam magamra, mint rossz anyára.

Nemhogy egy hét, de még egy hónap múlva sem tudtam mondani semmit.

Azt hiszem ez volt az IGAZI választóvonal. A pofán-csapás.

Szépen, sorban találtam magamban értéket.... kezdtem hinni, hogy akkor is szerethető leszek, ha azt mondom: NEM!

Hogy nem baj, ha van önálló véleményem... sőt, ki is mondom azt, még akkor is, ha nem egyezik máséval!

Nem kell mindig, mindenkinek megfelelnem!

Nem mondom, hogy manapság soha nem jönnek elő a rémes gondolataim, de már TUDOM, hogy nem vagyok rossz.

ANYA vagyok... néha jól döntök, vagy éppen hibázom... de MINDIG SZERETEK!

... és maradok az a régi kislány, aki még ma is sokszor megy az ösztönei után.

Mert én ÉN vagyok.

Válaszok...

Szia,

igazad van, én sem hittem, hogy ez velünk is megtörténhet! Mit nem hittem!!! Odáig fajult nálam a dolog, hogy nem voltam hajlandó hosszú ideig tudomást venni róla, hogy drogos a gyerekem… először csak az egyik, aztán, rövidebb időre ugyan, de a másik is!

Szörnyen ostoba voltam, azt hittem, ha nem mondom ki, ha homokba dugom a fejem, nem történik meg. Úgy igaziból.

A miértekre nagyon nehéz a válasz!

Már hetedikes volt Gergő, amikor elkezdődtek a gondok. Romlottak a jegyei, állandóan problémák voltak vele. Nem akarta megérteni/elfogadni, hogy miért nem mehet diszkóba, miért nem kap nagyobb szabadságot.

Volt olyan, hogy nem engedtük el valahová, de ő éjjel kiszökött (résnyire nyitva hagyta a bejárati ajtót, hogy vissza tudjon jönni a lakásba).

A társaság, akikkel együtt volt állandóan suli után, nagyon rossz hírű volt a lakótelepen. Szabadsága korlátozásának vette azt is, hogy tiltottuk tőlük. És meg is találta a módját, hogy kijátsszon minket! Hiszen állandóan dolgoztunk!

A magam részéről ezt tartom az egyik legnagyobb hibámnak! Hogy nem a gyerekeimmel foglalkoztam, hanem arra koncentráltam, hogy legalább annyit keressek, mint a férjem, ha nem többet! Azt gondoltam akkoriban, hogy akkor leszek méltó társa, és akkor leszek én is VALAKI, ha sok pénzt teszek le az asztalra.

Nem voltam következetes a gyerekeimmel, nem volt elképzelésem, hogyan akarom nevelni őket. Jöttek, én elfogadtam, és nagyon szerettem őket, de gyerek voltam magam is.

Játszottam a mártír szerepét, pedig nem éreztem jól magam így, és nem is várta senki tőlem, hogy „föláldozzam” magam a családomért! Nem is ez történt! Egyszerűen nem voltam elég érett arra, hogy gyerekeket neveljek. Még arra sem, hogy társa legyek a férjemnek!

Szóval sok mindenért okoltam magam, és talán még most is van bennem ilyesmi. Ezt az érzést, azt hiszem, SOSEM fogom tudni teljesen kiirtani magamból!

Persze ma már tudom, hogy ennek, bármily hihetetlen, nincsen sok jelentősége! Sok gyerek nő úgy föl családokban, hogy nem kap elég figyelmet, esetleg szeretetet sem, mégsem lesz drogos.

Éppen az elmúlt hétvégén, a hozzátartozói csoporton mondta Eszter (Erdős Eszter, református lelkész, a Ráckeresztúri drogterápiás otthon egyik létrehozója, vezetője. Ő tartotta most a csoportot), hogy annyi minden játszhat közre abban, hogy valaki szenvedélybeteg lesz. Családi dolgok, tágabb környezet, egy „rossz” társaság, pedagógus, genetikai adottságok (!)... ki tudja, kire mi hat úgy, hogy drogba, italba menekül!



Hogy Gergő miért akart otthonról menekülni? Nem tudom. Remélem, hogy ebből a naplóból, előbb-utóbb megismerhetjük, mi indította el ezen az úton. De lehet, hogy sosem derül már erre fény…

Az is lehet, hogy már leírta, csak mi nem vesszük észre, mert nekünk az nem lenne kiváltó ok. Annyi félék vagyunk. Még családon belül is! Ő pedig ANNYIRA más, mint mi.



Másik fiam, Bélus szintén a drogok rabja volt egy ideig… talán öt évig. Nem tudjuk pontosan, nála, hogyan és mikor kezdődött, csak annyi bizonyos, hogy később, mint Gergőnél.

És őt egy túladagolás térítette le erről az útról. Szerencsére! Nála nagyon igaz az a mondás, hogy rablóból lesz a legjobb pandúr! Hihetetlenül érzékenyen reagál ma már az öccse drogosságára, azonnal észreveszi a bajt… és az utolsó cirkusz óta nagyon haragszik rá!

Gergő már kétszer volt itt, Ráckeresztúron, terápián. Egyszer 10, másodszorra 8 hónapig. A két terápia között kb. másfél-két hónap telt el. Az alatt az idő alatt is voltak itthon cirkuszok. Mégis, mindkét terápia alatt érdeklődött az öccséről, jött velünk látogatóba, beszélt vele telefonon, amikor már lehetett. Most nem kérdez róla, nem jön velünk, látszólag elege van belőle.Vagy csak belőlünk, meg ebből az egész problémából... hogy újra és újra eljátszhatta ezt velünk az testvére... nem tudom. Nem beszélget erről velünk. (Mondjuk másról sem nagyon! Rendkívül zárkózott, magának való fiatalember.)

Viszont olvassa KIMM blogját.



Drága T! Nem hiszem, hogy kielégítő választ adtam minden kérdésedre! Azt sem tudom, egyáltalán válaszoltam-e a feltett kérdéseidre.

Azért azt továbbra is őszintén remélem, hogy hasznára válhat egy-egy ilyen beszélgetés mindenkinek!

Hétköznapi csoda

Van egy könyv, az a címe: Senki sincs itt véletlenül.

A K.I.M.M. 2007-ben ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját. Erre a jeles eseményre került az érdeklődők kezébe.

A kötetben húsz élettörténet olvasható, bennlakók, munkatársak mesélnek magukról. Köztük Erdős Eszter és Victor István is, a református lelkész-házaspár, ők a Ház vezetői.

Egy ilyen élettörténettel ismertetlek össze benneteket, mesélője maga a főszereplő,

Doki.

Kőbányai vagyok, ott nőttem fel. Alkoholista családból származom – apám, anyám alkoholista. Úgy nőttem fel, mint a gomba; engem nem neveltek. Van egy bátyám, sose tartottunk össze, merőben mások vagyunk. Én fekete bárány voltam – hangoskodtam, könnyebben ismerkedtem, gátlástalanabb voltam… A bátyám pedig jó tanuló volt. Ő egyszerűbben látta a világot: a fekete fekete, a fehér az fehér.

Voltak a családban durva jelenetek, rendőrségi történetek, de visszagondolva ezek engem nem viseltek meg. A bátyám szenvedett tőlük, én meg egyfolytában bagatellizáltam őket. De a többi gyereknek is ilyen volt az apja meg az anyja – lementünk a térre, és röhögtünk az egészen. És ez szépen belémivódott: megtanultam könnyen átlépni a problémákon. Ez rengeteg dologban segített előbbre jutni. De volt ennek egy negatív oldala is: felelőtlen és meggondolatlan lettem. Illetve annyiszor tapasztaltam meg azt, hogy a tetteknek nincs következménye, hogy ez a tudat még felelőtlenebbé tett: nekem bármit meg lehet tenni, mert semminek sincs következménye. És volt ahhoz mindig eszem, hogy kimásszak a helyzetekből, tehát ha lett is volna következmény, én bújtam ki alóla.


Lakótelepen laktunk – ott nagyon jól éreztem magam gyerekként. Játszottunk, bunkert építettünk… Én mindig ott voltam az elsők közt, valamivel mindig kitűntem. Volt bennem egy nagy igény arra, hogy kiemelkedjek, ezért tanultam. Közgazdaságit végeztem, külkereskedelmi ügyintéző a szakmám. Utána még két szakképesítést szereztem. A kereskedelemben nagyon jól jött, hogy merek kezdeményezni, és van bennem egy adag pofátlanság is. Úgyhogy sok pénzt hoztam a cégnek, ahol dolgoztam. De nagyon könnyen megláttam a réseket is, azt, hogy tudok manipulálni embereket. Ezt mindig úgy csináltam – teljesen módszeresen –, hogy maximálisan teljesítettem, ezért szabad kezem volt. Sose buktam le. Sikkasztottam. Nagyon jól éltem; sokat utaztam… Kialakult bennem egy olyan mentalitás, hogy nekem sok pénzem van, rock-sztár vagyok. Nem nőttem fel. Olyan felelősségteljes pozícióba kerültem a munkahelyen, amihez én nem voltam felnőve. Eljátszottam nap mint nap, hogy felnőtt vagyok, de még nem volt felelősségérzetem. A főnökeim sokszor mondták, hogy az az én bajom, hogy nincsen, ami megkössön – én pedig ódzkodtam a kötöttségektől. Ha baj volt, úgy éltem meg, hogy „legfeljebb kirúgnak, és megyek máshova”. Így mentem egyik munkahelyről a másikra. Akkor került be a képbe a kábítószer. Azt gondoltam, hogy én annyira tökös vagyok, és annyira tudom irányítani az életemet, hogy ezt is kézben fogom tartani, és megúszom. Beindult a drogkarrier. Nagyon sokáig próbáltam kapaszkodni, de egyre több pénz kellett, újfajta csalásokba mentem bele, mindenféle hülyeségbe … Amíg nem hatalmasodott el teljesen rajtam a kábítószer, olyan ügyesen loptam és sikkasztottam, hogy sose buktam le. Pedig nagy pénzekről volt szó. De mivel sokat teljesítettem, a cégnek hasznos voltam, ezért nagyon sokat elnéztek. Ráadásul a főnök is csalt, ezért nem bolygatták a dolgokat. Én pedig ezt tudtam.

Először speedeztem, és rögtön szúrtam. Mindig is az volt bennem, hogy én ezt ki akarom próbálni. Aztán bejött a képbe a kokain, és volt rá pénzem… Három lakást adtam el közben, rengeteg autót… Nagyon sokáig próbáltam kapaszkodni. Lementem nullára, aztán snitt, összeszedtem magam, új munkahelyre kerültem, föltettem az álarcot, jól teljesítettem, megint vettem lakást, aztán megint le… Párszor eljátszottam ezt a le-föl ingázást. A barátnőmmel is ugyanezt játszottuk, nyolc éven át. Az életem arról szólt, hogy szerezzem vissza, amit elvesztettem – ez volt az egyedüli, ami motivált.

Ugyanakkor belül én nem tudtam azzal együtt élni, hogy valakit bántok, megkárosítok. Ezért is húztam le mindig cégeket. Belül nem dörzsölt üzletember voltam, hanem egy lakótelepi kis hülye, aki még nem nőtt fel, és a képességeit negatívan használta.


A másik dolog, ami nehéz volt az életemben, az az érzelmi sivárság. Magányos voltam; és mindig elégedetlen. Azt éltem meg, ha valamit elértem, hogy „na most mi van”. Ezt még jelszóként is hangoztattam, hogy igazából nagyon kevés dolog van, ami engem érdekel. És az volt a szomorú, hogy ez a szlogen igaz volt, tényleg nagyon kevés dolog mozgatott meg. A drogok nekem az érzéseket adták. Mindegy, hogy rossz volt vagy jó, de megjelent az érzés. Mert amúgy én nem vagyok egy stresszes pali – alapból hatvanhatos a pulzusom. Kiegyensúlyozott voltam – de üres is.


Végül sikerült annyira leharcolnom magam, hogy a kapcsolatom leépült, és kikerültem az utcára. Az elején panzióban laktam a megmaradt pénzemből, és akkor mentem bele olyan dolgokba, amikből lett egy komolyabb rendőrségi ügyem. De már nem érdekelt, mi történik, nem ügyeltem a biztonságra. Benzinkutakban aludtam, órákon át tisztálkodtam a Shell-kút vécéjében…

Nagyon nagy árat fizettem azért, hogy drogozok, mert a személyiségemmel teljesen ellentétes a drogos életmód. Én szeretem a stabilitást, az átláthatóságot; nem szeretem a káoszt, a zavarosságot, az igénytelenséget, viszont a drogozás ezekkel jár. Olyan emberek vettek körül, akiknek egy szavában se lehetett megbízni. Ettől én állandóan hőbörögtem, agresszív voltam, szétborultam, hogy nem jöttek időben, nem azt csinálták, amit mondtak. Az utóbbi időkben én egyedül anyagoztam, a drogosokkal csak akkor érintkeztem, ha meg kellett szerezni az anyagot.


Volt egy barátom, akivel annak idején elkezdtem anyagozni, aztán ő leállt, és láttam, hogy működik az élete. Megkérdeztem, hogyan csinálta, és ő mesélt nekem Keresztúrról. Jelentkeztem a Válaszútnál, és ott olyan dolog történt velem, amit nagyon régen nem éreztem: az, hogy szeretnek. Sosem felejtem el, volt egy játék, hogy meg kellett fogni a másiknak az ökölbe szorított kezét, és az volt a feladat, hogy ki kellett nyitni, vagy beszéddel, vagy érintéssel. Nekem az Orsi volt a párom, megsimogatta a kezemet, és én majdnem elsírtam magam. Nagyon hülyén éreztem magam… Ez egy nagyon fontos pont volt. Az jött le nekem ebből is, hogy hiába játszom a nagyfiút, belül elveszett és kiégett, szeretetre éhes ember vagyok. Megsimogatják a kezem, és én elbőgöm magam.


Aztán lejöttem Ráckeresztúrra 2003-ban; itt voltam nyolc hónapot. Hatot akartam maradni, mert itt megerősödtem, és azt gondoltam, hogy több vagyok, mint más.

Istennel jól megvoltunk – tiszteletben tartottam, hogy mások mit gondolnak róla, érdekesnek találtam, foglalkoztatott; de abszolút racionális maradtam – amit értek, azt tudom, amit nem értek, azt nem tudom. Hit nem volt bennem.

Hiába próbálkoztak, hogy lebeszéljenek arról, hogy elmenjek; ráadásul visszajött hozzám a volt barátnőm is, tehát elértem az egyik célomat. Nyolc hónap alatt kétszer voltam kimenőn, a terápiában a fokozatosságot nem éltem meg. Kijöttem; és három nap elteltével már dolgoztam – megint nagykereskedésben, egy felfutó cégnél. Fejest ugrottam a munkába, jól kerestem, kocsit vettem, lakást béreltünk… Azt gondoltam megint: „és akkor mi van? Van egy barátnőm, aki visszajött, van egy pár éves kocsim, egy szép lakásom; és akkor mi van? Boldog vagyok? Nem.” A munkahelyen is voltak problémáim, ugyanis kezdtem érezni az alkalmatlanságomat. Volt egy érdekes történet: pénteken elloptam harmincezer forintot, és hétfőn bevallottam a munkatársaimnak. Össze voltam zavarodva, mert nem működtek az önigazolások – ennyit szereztem Ráckeresztúron. Lelepleződtem saját magam előtt. Négy hónap kintlét után megint elkezdtem anyagozni. A heroinhoz nem nyúltam, mert féltem. Csak a végén használtam kétszer-háromszor. Amfetamint használtam, persze megint az érzések miatt. Az anyagtól szorongtam – az is egy érzés volt. De már nem tudtam felelőtlenül drogozni, állandóan lebuktattam önmagamat. És aztán újra felhívtam az Otthont. Tárt karokkal fogadtak. Tök jó volt. Nem vártam meg, hogy újra lecsússzak teljesen, megmaradt a tévém, a telefonom… Aztán becsúszott egy ziccer, mert készültem ide le, de még anyagoztam, és összetörtem magam a kocsival. A felüljárón felfutottam a korlátra. Ha jobbra mentem volna, akkor leestem volna a hídról, de balra fordultam, és úgy törtem össze magam, hogy a kórházban ébredtem el, egy rendőr állt előttem, és én megkérdeztem, hogy megsérült-e valaki. Kiderült, hogy csak én – nagy kő esett le a szívemről. Nagy kegyelem volt, hogy nem öltem meg senkit, és én magam sem haltam meg. Nem tudtam volna feldolgozni, ha kárt teszek valakiben. Megskalpolt az üveg, és alig maradt fog a számban, de kemény a csontom, és megúsztam egy mellkasi zúzódással. Majdnem egy hétig voltam kórházban, és a következő héten lejöttem Ráckeresztúrra.


A terápiát már nem akarom másodszor elkapkodni. Kezdettől az volt bennem, hogy alapos önismeretet akarok; és tudtam, hogy a második fázis1 arról szól, hogy mások felé kell fordulni. Sokáig azt éreztem, hogy nem akarom ezt csinálni. Én a problémákat mindig eltoltam magamtól, és itt csak problémás emberek vannak. Vívódtam, hogy kell-e másokat a nyakamba vennem, vagy nem. De amikor belecsöppentem, elkezdtem magamat hasznosnak érezni. Én azelőtt sosem voltam hasznos, mindig csak haszonleső voltam. És kezdtem lelkesedni is, ami egy új érzés volt.

Nem rohanok sehova, nagyon rég eldöntöttem, hogy nem sietek. Ezt egyszer kell végigcsinálni, de akkor rendesen. Május harmadikán kezdődik a kiléptetési fázisom.


Kármán Gyuri már régóta be-bedobott olyan szavakat, mint „fogság”, „megkötözöttség”, meg „bűvölet”. Akárhányszor bejött és beszélgettünk, én mindig azt kérdeztem, hogy hogyan kell hinni. Mert én csak annyira hittem az Igében, ahogy az ördög is – elfogadtam, de nem éltem meg. Mondtam, hogy hiszek Istenben, közben nekem mindegy volt, hogy van-e Isten vagy nincs. De a megtérés az, hogy magadban érzed Isten kegyelmét. Így tudom megélni az Istent: a szabadságban, a szabadításban, a kegyelemben.


Minden nap meg kell térni, szerintem. Eddig az volt, hogy történtek velem mindenféle dolgok, csalódások, ilyesmik; és én nem tudtam mást választani, csak a drogozást. Nem tudtam jól dönteni – ez a kényszer. Most, mióta megtértem, úgy élem meg a szabadítást, hogy választhatok mást is, tehát a kényszertől szabadultam meg. Van egy másik út; és nem kell meghalnom. Attól még figyelnem kell mindenre, hogy kivel vagyok, merre megyek… De lejött rólam az a szorítás, hogy nincs más megoldás – tehát elhiszem, hogy tudok drog nélkül élni. Ez az egésznek a titka. Azt látom másoknál, akik visszaesnek, hogy nem hiszik el, hogy létezik más út. Én elhiszem – és ezzel a tudattal megyek például kimenőre. Sokaktól hallom, hogy nem szeretnek itt lenni; én viszont jól érzem magam itt is, és kint is. Ugyanaz az ember vagyok mindenhol. Itt otthon vagyok.

Csomó területen érett lettem. És az a nagy változás, hogy eddig semmi sem érintett az érzések szintjén, most viszont meg tudom élni az érzéseimet; tudom, hogy valahol kisebbségi érzésem volt, vagy felszabadult voltam, és azt is tudom, miért… És tudok az érzéseimről beszélni, a negatívakról is, mert tudom, hogy ez egy természetes dolog – ez én vagyok, és nem kell kényszeresen takarni azt se, ha gyenge vagyok. Nem kell adni a macsót, nincs rá szükség.

A megtérésem előtt az volt a koncepcióm, hogy nekem olyan szinten kell mindent megterveznem, hogy előre le kell fejben játszanom szituációkat – ha találkozom valakivel, az mit fog mondani, én arra mit fogok válaszolni… Persze ezt bizonyos szakirodalmak is megerősítik, hogy előre kell készülni a megcsúszás szituációira. De ott van a véletlen is. És hallok ilyen történeteket: ”összefutottam, X-szel, és pont ott volt az anyag a kezében, én meg szomorú voltam…” Ilyen szerintem nincs. Főleg amióta megtértem, azt gondolom, hogy van szabadságom arra, hogy tudjam, mit akarok – és nincs véletlen. Mi dolgom egy drogossal? Semmi.



Azt, hogy minden nap meg kell térni, úgy is megélem, hogy minden nap neki kell futni – ott van az a rakás szar a hátam mögött, amit fel kell vállalni, és helyre kell hozni. Odaállok, és megmondom, hogy igen, én voltam az. Azt is nagy kegyelemnek élem meg, hogy nem kell hazudnom se az ügyvédemnek, se a rendőrségnek. Annyi a dolgom, hogy tegyem meg, amit tudok, és a többit bízzam az Úrra. A hit olyan, mint egy kapcsolat – nem lehet hátradőlni benne.


Próbálom ezt itt az Otthonban átadni másoknak, de nehéz. Magamból indulok ki – amikor az elején nekem magyaráztak ilyesmikről, akkor én még nem értem el oda, hogy megértsem. Hallottam, de nem értettem. Később esett le – „ja igen, ez az, amiről beszéltek…” És amikor én Istenről beszélek egy olyan embernek, aki még ott sem tart, hogy keresse, akkor az nem megy át. Az a jó, hogy látják rajtam, persze gyanakvással is nézik, hogy nekem jó a kedvem, simán mennek a dolgok, elmegyek a templomba… Mert igényem van az Igére.

Képzeld el, hogy van egy paraván, és van mögötte valaki, akit neked le kell győznöd. Te edzettél, felállsz, készülsz; elhúzzák a paravánt, és egy hegyomlásnyi pali áll ott. Négy méter magas. S akkor azt mondod, hogy „á, köszi”. Olyan dolgokat akartam megváltoztatni az életemben önerőből, amik nem is az én hatalmamban állnak. Az anyám alkoholizálását, a nők hozzám való viszonyulását, a sikereimet…


Én semmi olyat nem tanultam, vagy nem csináltam ebben az életben, amiből valami jó származna, és mégis jó lett belőle, de ezt a jót nem én csinálom. Egy rádiót nem tudsz megjavítani egy habverővel, de ha mégis megjavul, az nem a habverő miatt van. Ez a csoda. Itt vagyok én, huszonkilenc évesen, nyolc év drogkarrierrel, alkoholista szülők gyerekeként.

Két dologhoz értek: a kereskedelemhez meg a szenvedélybetegséghez. Előbb a kereskedelemmel fogok foglalkozni, de a távlati cél a tanulás. Szükségem van a pénzre, de ez most csak eszköz; azért fogok most dolgozni, hogy főiskolára járjak. Hogy utána szenvedélybetegekkel foglalkozhassak.

Eddig úgy néztem vissza a múltra, hogy tele van bűntudattal, fájdalommal. Most meg nem így látom. Főleg, amióta jelentkeztem az iskolába. Nem érzem kidobott nyolc évnek az eltelt időt. Azt érzem benne, hogy ez a nyolc év tapasztalat adhat szakismeretet nekem. Olvastam pszichológiát, tankönyveket, és mindenhez, amiről írnak, tudom magamat csatolni. Én vagyok az abszolút deviáns – mindenben ott vagyok a szociális munka területen. Voltam már hajléktalan, drogos… Tehát amit olvasok, azt értem is, mert összekötöm a saját életemmel. Furcsa. Szóval a tanulástól nem félek. Amitől félek, az a rossz memóriám. Az nálam nagyon szétment. De logikailag vissza tudom adni, amit tanultam.


Az is érdekes, hogy huszonkilenc éves vagyok, nyolc évig éltem egy lánnyal, azelőtt három évig éltem egy másikkal, most meg a Hörszttől kérdezgetek dolgokat a jelenlegi kapcsolatomról. Én lépem meg, én döntöm el, mit teszek, de kikérem a véleményét. Bizonyos dolgokban tapasztalt vagyok, de a lelki dolgokat a mostani barátnőm jobban érti. Mert ő előbb ismerte meg Istent.

Abban is nagy kegyelmet éltem meg az Úrtól, ahogy összejöttem vele. Beszélgettünk, és kiderült, hogy ő még régebben jelentkezett dolgozni Angliába egy évre, és én pedig erre rá tudtam mondani, hogy „oké, megvárlak”. Aztán kiderült, hogy mégse megy. Persze, megijedtem, hogy elmehet. De elgondolkodtam azon, hogy azt mondtam, megvárom. Máskor ez nem így volt – hanem úgy, hogy „mi az, hogy elmész?!”.

A másik nagy kegyelem pedig az, hogy ha ő pesti lenne, akkor engem nagyon húzna kifelé. Ha kimennék, akkor biztos lenne, hogy rövid időn belül összeköltöznék vele. Mert minden adott lenne hozzá. Vonzana ez a lehetőség. Viszont ez úgy alakult – abszolút kegyelem –, hogy ő kollégiumban lakik, én rehabon vagyok. Hetente tudunk találkozni. Másképpen túl gyors lenne a kapcsolat alakulása.


Bárkiből lehet drogos – ha megvan benne az üresség, akkor csak alkalom kell, és bizonyos hatás. Aki most éppen iszogat, vagy munkamániás, vagy a házasságát teszi tönkre, ha módja lenne rá, négy-öt kipróbálás után biztosan megtalálná azt a drogot, ami jó neki. Mert benne van az üresség, amit úgy képzelek el, mint egy hiányzó puzzle-darabot – pont bepasszol oda a drog. Én a droggal csak darabokból tudtam kirakni a képet, Isten viszont betöltötte bennem az egész ürességet.

Amíg azt gondoltam, hogy az üresség csak droggal tölthető ki, addig nem hittem el, hogy Isten ki tudja tölteni. És azt is gondoltam, hogy drog nélkül csak szenvedve tudok élni. Most úgy látom, hogy drog nélkül lehet boldogan is élni. Persze van nehézség, de az is kell.





/Gönczi Gábor 2003-tól és 2004-től volt terápián. Történetét 2005 elején mesélte el. 2006 januárjától a ráckeresztúri Otthon munkatársa. /

/A terápia fázisokból épül fel, melyeken a lakónak át kell haladnia. Ezek a felelősség növekedésével járnak – a második fázisban a lakónak részt kell vállalnia a később beköltözöttek terápiájának segítésében. És ekkor már haza is járhat, kéthetente hétvégén./



Gergő fiunk 2007 júliusában ment le először a Házba.

Szépen haladt a maga útján, s mikor elérkezett a második fázishoz, sokszor jött föl ügyeket intézni már egyedül, hétköznap is.

Történt egy ilyen alkalommal, hogy a Moszkva téren összeakadt egy drogos haverral. Arrafelé könnyű az ilyen. Városunk egyik legfertőzöttebb helye, ebből a szempontból is.

Ajánlgatta a cuccost a srác, ne higgye senki, hogy rossz haver, de Gergő akkor kerek-perec visszautasította.

Következő héten megint jönnie kellett valamiért, a Sors akkor is egymáshoz terelte őket. Az én fiamban akkor más hangulat lakott. Állt a járdán, már nyúlt volna az anyagért, mikor megfogta valaki a kezét. A Doki volt az. Megkérdezte mit csinál errefelé. Enyémfiú pedig elmondta.

Azt is, hogy éppen drogvásárlásra készült.

Álltak a nagy forgatagban, beszélgettek majd' egy órán keresztül. Aztán folytatták a közeli kávézóban... s közben a lélek, ott benn, megint kisimult...

Hetek teltek el, aztán elmesélte. Épp látogatóban voltunk nála Keresztúron.

Amikor legközelebb a Dokival találkoztam, nem tudtam szólni rendesen. Megszorítottam a kezét, és suttogva annyit sikerült csak nyöszörögnöm : köszönöm. Úgy csinált, mint aki nem érti.

Mert neki HITE szerint ARRA KELLETT JÁRNIA! Hiszen valaki a társai közül bajban volt.

Én pedig úgy érzem, a CSODA ott lakik a Házban. Az EMBEREKBEN.

Részlet Gergő naplójából 10.

Az ÖDE* válaszát három hétig vártam, mert nem volt biztos, hogy lesz pénz rá. Közben lett munkám is. Az n.a.-s srác mondta, ha van kedvem, mehetek hozzá dolgozni. Elkezdtem melózni, festettem. Nagyon sokat segített ez, hatalmasat dobott az önértékelésemen. Kezdtem oldottabb lenni. Anyagilag is könnyebben voltam. Elkezdtem intézni az iskolát, az érettségi sulit. Ez is sínre került. Végül megjött a válasz az ÖDE-től, zöld lámpát kapott az önkéntes év, ez is sínen volt. Szóval elkezdett felépülni az életem alapja.
Jártam n.a.-ba hetente egyszer, jártam utógondozóba és Gazdagrétre is, a gyülekezetbe.
Mindezek közben, neten keresztül megismerkedtem "A"-val. Én nagyon türelmetlen voltam már az első msn-beszélgetésünk után találkozni akartam vele. De ő "leoltott", hogy nyugodjak meg, legyek türelemmel. Akkor vissza is fogtam magam. Végül aztán ő kezdeményezett. Küldött egy sms-t, hogy mi lenne, ha találkoznánk. Persze egyből belementem. Ez az egész végzetes hiba volt a részemről. A vágyaim irányítottak, minden más mellé becsatlakozott ez is. Egyre jobban nőtt az önbizalmam, határozottabb voltam, és kezdtek enyhülni a szorongásaim. Beállt a életembe egyfajta rendszeresség. Sokat találkoztam józan emberekkel.
Így nézett ki egy napom:
Reggel 6-kor meló, este haza, zuhany, kaja, aztán csoport, és "A" kilenc, fél tíz körül. A hétből 4-5 nap így nézett ki.
Ez kb. egy-másfél hónapig ment. Most úgy érzem, hogy az "A"-nál kezdett elcsúszni minden. Kb. két hétig nagyon jól éreztem magam vele. Nyugodt voltam mellette, és mindent el tudtam mondani neki, és rengeteg mindent meg is értett. Aztán kezdtem tehernek érezni az egészet. Türelmetlen voltam a saját érzéseimmel kapcsolatban. Tetszett nekem "A", de nem éreztem szerelmet. Ő mindig mondta, hogy mindent mondjak el őszintén, de erről nem mertem neki beszélni. Egy hónap elteltével egyre feszültebb voltam. A közelében kezdtem zárkózott lenni. Persze ezekről a dolgokról nem beszéltem sehol, még a Válaszútban sem. N.a.-ba soha nem beszéltem csoporton, csak eljártam.
Aztán egyik reggel "A" elment dolgozni. Nála voltam (neki van egy lakása), és ott hagyott a konyhában 40 ezret az asztalon. Pont akkor kellett leraknom otthon 35 ezret. Tízezerrel el voltam csúszva, mert baromságokra költöttem. Átszaladt az agyamon, hogy elrakom. Aztán végül is nem raktam el, de nagyon terheltek ezek a gondolatok! Sőt! Rendesen bűntudatom volt ez miatt, és képtelen voltam beszélni erről.
Aztán jött a klán-találkozó. Ez minden évben van. Összejövünk azokkal az emberekkel, akikkel a neten lövöldözni szoktunk. Egyik felem nagyon várta már ezt, de közben meg tudtam, hogy nem szabad(na) odamennem, mert tudom, hogy mi van ott. Pia, fű töménytelen mennyiségben. Azért csak elmentem. Egyáltalán nem tudtam feloldódni. Nem találtam a helyem, szorongtam. Aztán úgy döntöttem, hogy piálok, történjen valami, EZT NEM AKAROM ÉREZNI! Megittam pár sört, kezdett a fejembe szállni. Nekem ilyenkor elborul az agyam. Nem voltam csont részeg, vagy ilyesmi... Annyi viszont volt bennem, hogy beleszívjak egy jointba. Persze ez ideig-óráig jó volt, mert feldobott, felszabadult lettem. Aztán jött a bűntudat. Próbáltam "leönigazolni" magamnak, hogy ez nem gáz, nem történt semmi, ettől nem fogok visszaesni. Erre a körülöttem lévők is csak ráerősítettek azzal, hogy milyen sokat változtam. Nem ütöttem ki magam, ők láttak már csúnya állapotban. Szóval megtörtént ez a hétvége. Hazafelé a bátyám meg keresett valami pénzt, nem találta, és tiszta idegbeteg volt. Úgy éreztem, azt hiszi, én vettem el. Aztán persze ezek így bennem maradtak. Legszívesebben elküldtem volna a rákba a tesómat. Holott nem is mondott olyat, hogy énrám gondol. Nehezteltem rá nagyon, de ez nem jött ki belőlem.
Közben otthon is nőtt a feszkó a pénz miatt. Mindig részletekben adtam oda a pénzt. Ez nem is volt gond, csak bennem voltak bajok, mert mindig kifolyt a kezem közül és elkezdtem kamuzni, hogy nem fizetnek, várni kell, meg ilyesmi.
Ezt az egész hétvégét 4 napig hordoztam magamban, mire el tudtam mondani. Először a srácnak mondtam el, akivel együtt dolgoztam. Aztán a Somának. De persze a miértekre nem nagyon kerestem a választ...
Végül jött az "A". Ő érezte rajtam, hogy valami nem stimmel. Alapból zárkózottabb voltam felé már egy-két hete, de ezután végleg bezártam. Tudtam, ha elmondom, akkor vége lesz. Ezt nem akartam, annak ellenére sem, hogy nem éreztem semmit. Örültem, hogy van mellettem egy nő, van kivel lefeküdni. Van kihez menni, hogy ne kelljen otthon lenni. Szóval végül is elmondtam neki. Érezte, hogy valami baj van, de mégis hideg zuhanyként érte ez. Azt mondta, hogy éppen egy kezdődő érzésre kapta ezt. Aztán végül is ekkor találkoztam vele utoljára. Azt mondta, hogy vége ennek, itt és most. Bizonytalanságot éreztem rajta. Ez miatt én még reménykedtem, hogy nincs még vége. Még aznap este írt msn-en, hogy nem szeretne többet találkozni velem. Nagyon befordultam, csalódott voltam és rohadtul egyedül éreztem magam ezzel. Pár napra rá, a melóhelyen, ott volt előttem egy tálca gyógyszer. Túl sokat nem gondolkoztam rajta, hogy mit tegyek. Lenyúltam egy levél xanaxot és bedobtam párat. Egy hét múlva barnáztam** megint. Kifelé azt mutattam, hogy minden oké, belülről meg emésztett a bűntudat, meg a szégyen. Olyan embereknek sem tudtam beszélni erről, akik közel álltak hozzám. Július vége felé történtek ezek, ha jól emlékszem...
Az első barna után nagyon hamar visszaálltam, napi szinten nyomtam. Úgy jártam munkába is. Állandóan előre kértem a lóvét, meló után meg mentem anyagért.
Aztán egyszer nem kellett menni többet dolgozni. Mivel ezt még utolsó nap megmondták, lenyúltam az egyik főnök srácot. Itt már "vonóm"*** is volt. Pár napig kitartott ez a pénz. Aztán elkezdtem otthonról eladni dolgokat. Nem néztem semmit és senkit! Az anyag irányított. Egyre többet nyomtam, ehhez egyre több pénz kellett. Eladtam egy PLAY2-őt, amit kölcsön kaptam egy sráctól. Aztán jött az ÖDE. Azért mentem be oda, hogy pénzt szerezzek. A Kinga volt csak ott, ha jól emlékszem (Ő a mentorom felesége). Kivártam a megfelelő pillanatot és elloptam a tárcáját. Arra még emlékszem, hogy hívott a Zsolti, de aztán képszakadás. Azt hiszem a Győzővel találkoztam, és azt hiszem, egy mentőben keltem, de ez teljesen homályba vész. Nem emlékszem semmire.
Otthon is kiderültek a dolgok... Az utolsó csepp az volt nekik, amikor elloptam Anyum utolsó 4 ezer forintját. Amikor hazaértem aznap este, kidobtak. Még én voltam felháborodva. Másnap reggelig bolyongtam, aztán elmentem a Bánya utcába. Oda kerültem megint. Persze eszem ágában sem volt józannak lenni. Pénzem nem volt, nem is tudtam sehonnét szerezni...
Végigjártam az ambulanciákat, mindenhol felírattam "ricsit"****, totál reménytelennek láttam mindent. És már le is mondtam magamról. Methadon***** fenntartóra jelentkeztem. Októberben vett volna fel a Csorba. Illetve előbb is bekerülhettem volna a 15. kerületbe, de onnét is nyúltam le pénzt, és nem vettek fel oda.
Totális őrület volt! Úgy mentem az utcán, hogy folyamatosan azt figyeltem, mikor tudok valakitől ellopni valamit. Egyszer a Blahánál, egy öreg néni kezéből téptem ki a tárcáját... ma is hallom a jajgatását...
A Bánya utcában egy hétig voltam, kirúgtak onnét is. Le akartam nyúlni az egyik segítő telefonját, de nem sikerült. Nem mehetett senki, sehova, amikor észrevették. Végül odaadtam Báder Olivérnek. Így csak az utca maradt. A Moszkva téren kötöttem ki. Kéregettem az emberektől. Az volt a lényeg, hogy minél jobban be legyek tépve, NE ÉREZZEK SEMMIT!
Persze ez nem ment! 5 napig voltam az utcán, Solymáron aludtam az erdőben, vagy egy épülő házban, vagy ilyesmi. Ebben az öt napban fordult meg először a fejemben, hogy kinyírom magam. Persze ehhez én gyáva voltam mindig is. Jártam le a Válaszútba, nagyon gáz dolgokat mondtam. Ki akartam menni Spanyolországba... 100 "ricsivel" a zsebemben mondtam ezt.
Aztán egyik nap lent volt a Doki... alig bírtam a szemébe nézni! Nagyon szégyelltem magam, meg a helyzetet, amiben vagyok. Kérdezte, hogy miért nem megyek rehabra? Én meg mondtam, hogy azért jöttem most le, mert azt szeretném. Végül felhozta a Doki itt a stábon, hogy visszajöhetek-e. Erre a válaszra hat napot vártam. Otthon voltam, beengedtek erre az időre. Egy kép, hogy milyen őrületbe voltam:
Első két nap után, amit otthon töltöttem, elég komoly "vonóm" volt... beindult az agyam... pénz kell.. cucc kell! Fogtam magam, kimentem hátra, és elindultam Apám gőzborotvájával, hogy eladom. Apám utánam jött, mert hogy otthon volt... ŐRÜLET!!!
Hat napot voltam otthon, és nagyon komoly volt! Bátyámnak minden mozdulatába, nézésébe ott volt a haragja. Tapintani lehetett a feszültséget.
Aztán szeptember 29-én lementem a Válaszútba. 6 nap alatt valamennyit tisztultam. Nagyon komoly szorongással mentem végig a városon, és rám nehezedett minden, amit tettem. Kiderült, hogy jöhetek le. 3 napom volt, hogy elintézzek mindent. Lett bennem egy megnyugvás, hogy kaptam még egy lehetőséget. Minden nap végén az Ádámmal pörögtem. Piáltam, meg, amikor elmentem a Bensóhoz, írattam vele "ricsit". Intéztem a papírokat, este meg megpróbáltam szétvágni magam. Összefutottunk a Pöcökkel is, arra már nem emlékszem, hogyan, de én vele maradtam. Összetarháltunk pénzt és anyagoztunk. Ez az azelőtti szombaton volt, mielőtt lejöttem. Ott "aludtam" nála. Vasárnap meg, mielőtt találkoztam Ádámmal, hazamentem a cuccaimért és eljöttem otthonról. Útközben belefutottam egy Moszkva teres csajba. Vele még elmentem lőni egyet. Közben meg elloptam a telefonját, gőzöm sincs, minek! Illetve az anyagot akartam lenyúlni tőle, csak megébredt. Aztán este szívtunk, meg ittunk az Ádámmal. Nem is emlékszem sok mindenre, az volt a lényeg, hogy ne tudjak magamról! Reggel egy szivacsos, bőr ajtón keltem fel. Összeszedtük magunkat, mert valamit magunkba akartunk venni, mielőtt elindultunk volna ide. Itt történt még egy dolog, ami terhel, ha végig gondolom, mit is tettem. Elmentünk a Jász utcába. Akartam Rivotrilt íratni, csak nem volt rá időnk. Mivel reggel összetarháltunk egy ezrest, vettünk Methadont. Én adtam be az Ádámnak. Mivel én össze-vissza szurkáltam magam mindenki után, eléggé nyomasztó ez még most is, ha erre gondolok!
Aztán lementünk a Válaszútba, és lejöttünk ide.


*Önkéntes Diakóniai Egylet
**heroin
***elvonási tünetek
**** rivotril
*****methadon - Szintetikus opiát, erős fájdalomcsillapító. Kábítószer-fogyasztóknál is alkalmazzák az elvonási tünetek enyhítésére, ami erősen vitatható módszer, mivel a methadon is kábítószernek minősül. Nagy adagban súlyos légzéskárosodást okozhat.

Részlet Gergő naplójából 9.

A "45 nap" vége felé már napi szinten anyagoztam. És azt a pénzt a Missziótól az utazásra kaptam... azt is szinte az egészet anyagra költöttem.
Akkor bukott ki ez az egész történet, hogy én miben is vagyok, amikor a Válaszútból, a Janitól elloptam pénzt. Másnap elkezdtek jönni az sms-ek: Zénótól, meg nagyon sok embertől...
Reményvesztett voltam, meg elkeseredett, és már csak egy cél lebegett a szemem előtt: az anyag.
Az Isti felhívott, hogy ha este hatig visszaérek, akkor még lehet valamit kezdeni ezzel az egésszel. Iszonyú őrület volt bennem! Emlékszem, hogy miután leraktam a telefont nagyon nagy zavarodottság volt bennem. Éppen anyagért mentem. Április 31.-én, este tíz körül értem le. A Misi volt a 24-es, mondta, hogy szedjem össze a cuccaim, és ami kell, azt vigyem magammal. Megdöbbentem. Egészen addig, amíg el nem küldtek, nem hittem el,hogy ez megtörténhet. Aztán a Viktor kivitt Martonba, felszálltam a vonatra és felmentem Pestre. Totális tanácstalanság, nem tudtam mi legyen. Be voltam állva. Egész éjjel mászkáltam a városban. Igazából még fel sem fogtam, hogy mi történt velem!
Május elsején, reggel, felmentem a P. Lacihoz. Haza nem mehettem. Aztán végül is Twisterrel, Pöcökkel, L. Attilával, S. Gyurival kimentünk a majálisra Nagyon rosszul voltam, nem tudtam az emberek szemébe nézni. El sem akartam menni az öreg fúk találkozóra. De a Gyuri azt mondta, ne törődjek semmivel. Végül elmentem. Az egész egy nagyon húzós szituáció volt. Rengeteg régi arc, akikkel már az első terápiámon is együtt voltam. Nagyon nagy szégyenérzet volt bennem, bűntudat. Meg voltam törve, iszonyat zavarodott voltam és mindezt egyszerre. Aztán Soma segítségével bekerültem a Bánya utcába. Rengeteg aktív van ott: metások, heroin függők, gyógyszer függők.. szóval nem éppen egy védett környezet. Még sosem voltam hajléktalan szállón azelőtt, szóval nem tudtam, hogy mennek ott a dolgok.
1 hétig bírtam anyag nélkül.
Próbáltam összerakni magam. Az volt bennem, hogy föl tudok állni.
Próbáltam munkát keresni a suli mellé (mert akkor még oda is jártam), mivel nem volt pénzem, dolgozni akartam valamit.
Aztán közben voltam otthon is, és járhattam haza kajálni, mert ugye pénzem nem volt.
Aztán megkaptam kéthavi pénzemet a munkaügyitől, 85 ezret. Felhívtam a Házat, hogy vegyenek le 15 ezret és ez legyen így minden hónapban, amíg vissza nem törlesztem a pénzt, amivel tartozom. Persze én már alig vártam, hogy megkapjam a pénzem, tudtam, hogy anyagot fogok venni! Nem is emlékszem, ki hozta fel a pénzt... de már a Válaszútból telefonáltam az embernek!
Ilyenek voltak bennem, hogy én majd onnét a Bánya utcából fogok dolgozni járni, meg suliba, és nem kell sok idő, és kiveszek egy albérletet. (Teljesen irracionális gondolkodás!)
Volt egy olyan terv is, hogy Debrecenbe megyek, félutasba, de ehhez fel kellet volna mutatnom 1 hónap tisztaságot. Persze ez nem ment! A pénzemet május 16-17-én kaptam meg a munkaügyitől, eddig voltam "tiszta" május 1-től.
Ezt a pénzt kb. egy hét alatt elanyagoztam. Aztán elkezdtem lopkodni, adni-venni, csereberélni. Elkezdtem gyógyszert felíratni: az összes létező helyen megtettem ezt. Anyagra úgy volt pénzem, hogy a Bánya utcából lopkodtam, az ottani "stábtól". 3 hétig tartott ez a történet.
Ettől az egésztől persze nem nőtt az önértékelésem, amint egy picit "kitisztultam" valami anyagtól. Iszonyú bűntudat, szégyen nyomott agyon! Felerősödött a kudarc és csalódottság érzés. Jött ezekkel együtt az önsajnálat is.
NEM TUDTAM ANNYIT NYOMNI, HOGY NE ÉREZZEM MAGAM EGY DARAB KULÁNAK. FOLYAMATOSAN GYÖTÖRT A BŰNTUDAT!
Néha-néha beestem a Válaszútba is. Persze látták, hogy nem vagyok jól, és, hogy ennek nagyon rossz vége lesz...
Aztán a Soma bedobta, hogy mi lenne, ha lemennék Komlóra. Igazából nekem egyetlen porcikám sem kívánta ezt az egészet. Elegem volt az intézményekből! De belementem. Most már, így tiszta fejjel tudom, hogy ez csak arról szólt, hogy haza kerüljek. Tudtam, ha eljövök Komlóról, haza fognak engedni. Így is történt.
Ja, igen! A Bánya utcából elküldtek, persze nem a lopások miatt, hanem azért, mert anyagoztam, és azzal a feltétellel mehettem oda, ha ezt nem teszem.
Szóval belementem abba, hogy Komló. Lementem. 45 perc után felálltam és megköszöntem, hogy szakítottak rám időt. Fogtam magam, kimentem a busz pályaudvarra és bementem Pécsre. Hazatelefonáltam, hogy nem vettek fel, és a következő vonattal megyek. Persze Anyuék beengedtek.
Itt kezdtek el működni az itt tanult dolgok.Pár nap alatt kifeküdtem az elvonást. Fizikailag és lelkileg sem voltam topon. Elkezdtem n.a.-ba* járni.
Ott találkoztam egy régi ismerősömmel, akit Deszken ismertem meg. Ő lett az az ember, akivel a legtöbbet beszélgettem ott. Elkezdtem munkát keresni. Persze Anyámék finanszíroztak mindent. Visszakerültem ugyanabba a szerepbe, amibe mindig is voltam! Kb. június közepe lehetett. Szóval munkát kerestem. Folyamatosan próba-napokra mentem. Konyhai munka volt a cél, de mindenhol tíz, tizenkettő, vagy még többet kellett volna dolgozni. Közben elkezdtem vállalni a tetteimért a felelősséget, mind a gyülekezeti tagokkal szemben, meg S. Janival is volt egy ilyen konfliktus-kezelő-szerű beszélgetésem. Tehát szép lassan kibeszéltem magamból mindent, ami teher volt, meg szégyelltem.
Munkát nem találtam olyat, ami nekem tetszett volna. Persze úgy érzem, nem is voltam elég alázatos a helyzetemhez. Rengeteg munkahelyen voltam, és, ha nagyon akartam volna, bármelyiknél el tudtam volna helyezkedni!
Aztán a Válaszútban feldobtam: mi lenne, ha ide jönnék önkéntesnek?! Bele is mentek...

*narcotics anonymous


/Ez a napló-részlet most hosszabb, mint az eddigiek. És megrázóbb is. Számomra. Nem tudom egyszerre leírni...
Nemsokára folytatom. KIMM/

Látogatóban

Szeretem a Házat, szeretek ott lenni. Mindegy is, hogy látogatok, vagy csoporton veszek részt...

Meglepődtem, hogy milyen sokan gyűltünk össze.
Sosem voltunk még ennyien a csoporton, mint ma.

Eszter próbálta a szűkre szabott keretek között tartani kikívánkozó kérdéseinket, terelgette csapongó gondolatainkat. Ma nem EGY témát jártunk körül a sok felvetésből, hanem azt kértük, hogy mindegyikről beszéljen/beszéljünk inkább pár szót.

Volt szó a bizalomról, a párkapcsolatokról, amikor az egyik fél szenvedélybeteg, és közös gyermek is nehezíti a döntést: menjek vagy maradjak.

Felvetődött a dilemma: "25 éves vagyok, szeretnék külföldre menni, ott kipróbálni magam. Mit csináljak? Menjek? Maradjak? Szeretem őt, szeretném, ha együtt próbálnánk meg messze innen... de mi van, ha ott sem tud beilleszkedni? Egyszer azt gondolom, CSAK AKKOR van esélye, ha elmegyünk messzire, máskor meg bizonytalanná válok..."

Mit tegyek, hogyan viselkedjek, amikor a rehab után kikerül az ÉLETBE a hozzátartozóm? Mondjam azt talán, hogy eddig segítettem, de most menj és bizonyíts máshol... legalább egy évig. Aztán majd jöhetsz hozzám megint.
Vagy hagyjam teljesen magára? Boldoguljon, ahogy tud...

Mivel biztathatom a szenvedélybeteget, hol fog munkát találni (legtöbbször mindenféle képzettség nélkül!), amikor rohamosan nő a munkanélküliség? Ha a környezetében, ahonnan a drogba menekült/rehabra került, sok az alkoholista.

Nem ihatok én sem alkoholt, ha ott van a szenvedélybeteg is a társaságban, csak azért mert neki egy csepp is ártalmára van?

Aztán valaki azt is firtatta, hogyan derítsük ki, miként válik egy ember szenvedélybeteggé? Mert, jó esetben a szenvedélybetegnek is lesz egyszer gyermeke, hasznára válhat esetleg, ha tudja, mire kell figyelni.

Szó esett a példamutatásról is. Mi van, ha én is valamely szenvedély rabja vagyok... Vagy közel voltam az alkoholizmushoz, de sikerült megállnom még időben... milyen példát mutatok?



Én ma alig-alig szólaltam meg. (Gergő csodálkozott volna, ha részt vesz a csoporton... hozzászokott már anyja aktivitásához...)

De volt egy téma, amiről eszembe jutott egy mondat... hát elmeséltem.
Egyszer, a családon belül valaki azt mondta nekem: TE NE AKARJ NEKEM GYEREKNEVELÉSI-TANÁCSOT ADNI, AMIKOR DROGOS A GYEREKED!
Mit mondjak, pofán csaptak a szavak.

Egy film a drogról és Ráckeresztúrról...


(Az első 26 perc szól a drogról és Keresztúrról, de a többi téma is nagyon érdekes!)

A konyhás

Vasárnap dél körül beszéltünk telefonon. Nagyon örült a hívásomnak. Kiszabadulhatott egy kicsit a konyhából, mondta... :o))))
Érdekes, hogy nem mindig szeret ott lenni. Pedig főzni szeret! És tud is! Heti váltásban csinálják a konyhát. Mindegy, hogy tud-e valaki főzni vagy sem, mindenkire sor kerül. A konyhafőnökök régebben bennlakók, de őket már úgy választják ki, hogy értsenek is valamit a dologhoz. Legalábbis azt hiszem.
Gergő most a TORTA felelős! Naiv módon először azt hittem, hogy úgy süti a tortákat, mint én. 24-es tortaformában! Elképedten nézett rám, mikor ez a "tévhitem" a karácsonyi beszélgetésünk alatt kiderült! Hiszen 30-40 tojásból készülnek azok a szülinapi torták! Több, mint 30 személy eszik belőle! :o))))))

Szombaton ismét mehetek hozzá. Nem csak látogatás, hozzátartozói csoport is lesz. Október óta, mióta Gergő ismét Keresztúron van, most megyek először. Pedig, hogy szeretem! Csak valahogy nem jött eddig össze! Jó hangulatú beszélgetéseink vannak ilyenkor. Előfordul, hogy Gergőék is részt vesznek, ki-ki a hozzátartozója mellett. A legkülönfélébb a "státuszuk" ezeknek a hozzátartozóknak... nagymama, testvér, szülő, barátnő, szomszédasszony... mindenkit szeretettel várnak, fogadnak. Utána közös ebéd, fehér asztal mellett folytatjuk a beszélgetést. Jó lesz!

Van már újabb napló-bejegyzés, szombaton azt is hozom.
És egy csomó könyvet pedig viszek. Coelho-t, Marquez-t kért... nem lesz egyszerű teljesíteni. Nagyon régen nem tudok már ilyesmit venni, mindig kölcsön-könyveket olvasok én is. Meg amit ajándékba kapok! De azért megoldom ezt is!
Örülök, hogy errefelé fordult az érdeklődése.

Idő

Megviselt, amikor tegnap bemásoltam a napló részleteket. Voltak pillanatok, amikor abba kellett hagynom az írást, annyira...
Nehéz dolog ez nekem is, szembesülni azzal, hogyan is kezdődött. Rossz, hogy nem elérhető, mert millió kérdésem lett, amíg írtam. Jó lett volna azonnal megbeszélni! Vagy ha legalább csak elmondhattam volna! Még, ha választ nem is kapok azonnal...
Mindenhez idő kell! És minden megtörténik akkor, amikor itt az ideje. Most ezzel nyugtatom magam.
Meg fogom KAPNI a válaszaimat!
Meg fogom ADNI a válaszaimat!
Amikor eljön az ideje.

Részlet Gergő naplójából 8.

Eléggé hullámzóan van ez bennem..
Van, amikor bizakodó vagyok. Leginkább akkor érzem ezt, amikor teljes egy nap, és elégedetten tudok a nap végén elaludni, mert mindent megtettem a napban azért, hogy ha eljön az ideje, kint is tudjon működni ez, ami most itt működik.
Akkor is ilyen bizakodó vagyok, amikor arra gondolok, hogy nem megyek haza, meg nem megyek Pestre sem vissza. Közben viszont félek is ettől! Bizonytalannak érzem magam, ha arra gondolok, hogy elmegyek egy másik városba élni.
Most, hogy ezt írom, az van bennem, hogy csak akkor van esélyem, ha önállósodom.

Részlet Gergő naplójából 7.

Kb. 4-5 alkalommal voltam a balassagyarmati addiktológián, kétszer vagy háromszor voltam a Nyírőbe... Ezekkel kapcsolatban azt gondolom, hogy nem sok köze volt a leálláshoz. Inkább erőgyűjtés volt, vagy csak éppen nem volt máshova menni. Kétszer voltam Deszken, kétszer voltam Kovácsszénáján. Ez a 4 alkalom kitesz mondjuk kettő és fél hónapot! Ezeken a helyeken még egyáltalán nem akartam leállni. Azt ÉREZTEM, hogy valami nem oké velem, de nem akartam egyik helyre se menni!
Aztán jött a K.I.M.M.
Ide már úgy jöttem, hogy tudtam azt: életképtelen vagyok. De elsőre és másodikra is volt valami külső motiváló dolog! Először a közmunka, meg a szülők. Másodszor is benne voltak a szüleim, bár akkor nagyon megtörtem. Most, harmadszorra pusztán a túlélési ösztön motivált és motivál most is.
Ide a K.I.M.M.-be a legelső napomtól kezdve úgy jöttem, hogy nem akarok már anyagozni, mert gyűlölöm azt, amiket hoz magával, gyűlölöm azt, amilyen vagyok, amikor kifordulok önmagamból.
Viszont azt nem tudtam, hogyan kell NEM ANYAGOZNI.

Részlet Gergő naplójából 6.

Több minden is fáj!
De a legjobban talán az, hogy mindig azokat az embereket bántottam meg, és okoztam nekik csalódást, akik szerettek, vagy szeretnek a mai napig.
Gátlástalanul kihasználtam a bizalmukat, a szeretetüket, azt, hogy segíteni akartak, vagy azt, hogy naivak voltak, jóindulatúak.

Részlet Gergő naplójából 5.

Testileg: Az első dolog a pajzsmiriggyel kapcsolatos problémák. Amikor ez kiderült, hogy van, az orvos azt mondta, lehet, hogy a drogtól alakult ki, de nem feltétlenül. (Szerintem attól!)
Aztán a fogaim nagyon kivannak... Minden nap érzem, hogy nyilall, fáj, ilyesmi.
Aztán itt van még a kondícióm, ez sem a régi. Nem bírom már a komoly fizikai terhelést. Akár sportról, akár munkáról van szó. Meg hát érzem magamon, hogy könnyebben lesérülök. Hamar meghúzódik, kificamodik... ilyesmi.

Társadalmi: Nincsen végzettségem, csak nyolc általánosom van. Nem dolgoztam bejelentve 3-4 hónappal többet összességében. Szóval, mondjuk az, hogy nyugdíj, az nagyon karcsú lesz. Igazából semmim sincs, nincsenek tárgyi értékeim. Azt hiszem hitelképtelen is vagyok. Tartozásaim vannak. Tudom, hogy nagy város Budapest, de volt már rá példa, hogy miközben munkát kerestem ahol már egyszer voltam, és tüzet raktam, oda már nem tudtam megint menni. Aztán leszázalékoltak, nem is tudom, hogy mióta pontosan, de már legalább 8 éve.

Szociális: Nem volt még komoly párkapcsolatom. A családom, mind a szűk, mind a rokonság, nem igazán bíznak bennem, és szerintem abban sem, hogy egyszer normális életem lesz. Talán még a szüleim, meg a bátyám bízik ebben.
Bár az utolsó kanyarban eléggé reményvesztettnek tűntek.
Próbáltam régi ismerősökkel, meg osztálytársakkal felvenni a kapcsolatot, de igazából távolságtartóak. Tudják mi van velem.
Aztán azok a kapcsolatok is meginogtak, amiket az itt töltött idő alatt építgettem. Sok embernek okoztam csalódást az elmúlt 13-14 év alatt.
Vannak tiszta kapcsolataim, de ezeket sem lesz egyszerű helyre hozni.

Részlet Gergő naplójából 4.

Általános iskola 5. osztály. Akkor kerültem össze azokkal az emberekkel, akikkel később elkezdtem anyagozni. Úgy történt ez, hogy abban az általános suliban, ahova jártam, volt egy reggeli teremfoci bajnokság. Az 5. évfolyam volt a legkisebb korosztály, ezért itt még az összes osztályból voltak játékosok válogatva. Voltak itt bukott gyerekek is. Szóval igazi trógerek voltak. Mindenkit rommá vertünk, nagyon jó csapat volt! Azt éreztem, megtaláltam azokat az embereket, akikkel együtt szeretnék lógni. Nagyon jó haverok lettünk. Állandóan velük akartam lenni. Ennek érdekében mindent el is követtem.
Engem nem igazán engedtek el sokáig. Amikor pedig elengedtek, akkor meg mindig jelentkeznem kellett kaputelefonon. Szóval mindent kihasználtam arra, hogy együtt lehessek ezekkel az emberekkel. Kutyaséta, közért. Aztán később ez egyre vadabb dolgokba mutatkozott, mármint az akkori önmagamhoz képest. Elkezdtem suli mellé járni. Később mentem haza a megadott időnél, nem jelentkeztem be, stb.
Amikor meg nem voltam velük, akkor meg folyamatosan úgy éreztem, hogy kimaradok valamiből.

Részlet Gergő naplójából 3.

Általánosból elballagtam és rá két hétre füveztem először. Volt a sulinkkal szemben egy Sega nevű hely, konzol játékterem. Ott dolgozott egy srác, aki füvet árult. Őt azokon az embereken keresztül ismertem meg, akikkel végül is belemerültem az anyagozásba. Amikor először szívtam, nem jött be, illetve, lehet, hogy nem tudtam, mit kell érezni. Emlékszem rá, hogy kevés is volt. Vágytam valamiféle megnyugvásra, valamiféle új dimenzióra, menekültem otthonról.Aztán másnap megkaptam ezt az érzést. Feloldódtam, felszabadult voltam, gondtalan, szabad...
Ettől kezdve minden nap szívtam.

Részlet Gergő naplójából 2.

Egy hónapja voltam itt, illetve kicsit több. Megkaptam a Zénót mentornak. Ahogy ez megtörtént, egy eléggé sok pontból álló listát kaptam tőle, ami alapján egy tervet kellett csinálnom. Már kezdtem letisztulni. Ez a terv készítés kihozott az önsajnálatból és elfogadtam, hogy megint rehab. Viszont ezzel együtt fokozódott a stressz. Felerősödtek bennem a feszültségek, a szorongás, a terheltség. Egy hónapom volt arra, hogy felkészüljek a szintfelmérőmre. Folyamatosan túlvállaltam magam, nem is figyeltem magamat érzés szinten. Amit meg tudtam fogalmazni, az: szorongok, csak nem tudom mitől.Meg akartam felelni mindennek, és mindenkinek, csak én nem voltam sehol benne a történetbe. Nem éltem meg sikernek szinte semmit! Sőt! Azzal, hogy folyamatosan betábláztam magam, mindig bővítettem a tervem, állandóan kudarcot okoztam magamnak. Persze ezekről nem beszéltem, igazából nem is voltam tisztába azzal, hogy miről is kéne beszélni. A fejem dobálta a terápiás rizsát és úgy éreztem, jó úton vagyok. Folyamatosan bagatellizáltam mindent. Pl.: A szintfelmérőmmel kapcsolatban egyfolytában az volt bennem, hogy simán megírom egy hétvége alatt az egészet és átmegyek. Bagatell dolognak tartottam azt, hogy minden nap kompetenciát írjak. Aztán jött a szintfelmérő. Nagyon rosszul éltem meg. Nem készültem fel rá és a közepén blokkolt az agyam. Végül is úgy mentem át, hogy volt két napom arra, hogy megírjam a kompetenciákat. Kudarc és csalódottság volt bennem, meg ilyen alkalmatlanság érzése. Strong volt az öreg iroda, leadtam neki, aztán ennyi volt. II. fázisba léptem. Megmondom őszintén, gőzöm sincs, mit írtam a fázisváltásomba. Gondolom azt, amit szoktak, nem a saját gondolataimat. Ezt akarom... azt akarom... itt már bőven a tagadás szakaszában voltam! Magamnak sem ismertem be, hogy nem jó felé megyek. Nem mentem magammal szembe, mindig a kényelmesebb és könnyebb utat választottam, mindvégig úsztam az árral. Most, így visszanézve, rengeteg dologban voltam cinkos... "Nem látok és nem hallok, ez nem az én dolgom" önigazolásokkal. Ha volt is ennek a terápiának őszinte része, attól én már nagyon messze voltam. Aztán megkaptam először a géptermet felelősségnek. Elég nagy káosz uralkodott ott, próbáltam valamiféle kereteket szabni az egész történetnek.Elsősorban magam felé. Mert ez nekem keresztfüggőségem. Aztán persze mindenki felé.
Első körben a saját kereteimet rúgtam föl. Amikor lehetett, játszottam. Aztán már, később, rengeteg munkaidőt töltöttem ott benn. Aztán szép lassan már mindenki ki-be mászkált. Tele voltak a gépek zenével, komplett discographiák voltak rajta. itt már azt is tagadtam, hogy rosszul vagyok, sőt! Én úgy voltam vele, hogy jól vagyok, és tudom kezelni az érzéseimet! Aztán megkaptam a konyhát. Pont egy olyan időszakban kaptam meg, amikor állandó ellenőrzések voltak. Nagyon terhelt. Itt már elkezdtek jelentkezni a poszt akut tünetei. A memória-zavar nálam nagyon erősen jelentkezett mindig. Mindent elfelejtettem. Olyan szinten is volt ez, hogy 2-3 percen belül 3-szor kérdeztem meg, hogy "mit mondtál az előbb?!" Tisztán gondolkozni képtelen voltam, tele volt az agyam, szinte folyton. Be voltam havazva. Persze ezek a dolgok csak növelték a feszültséget, a szorongást. Egy kis problémát is nagyon hatalmas, megoldhatatlan feladatnak láttam. (kép). Ebben az időszakban még érzékenyebb voltam a stresszre. Nagyon nagy szélsőségekben mozogtam. Az egyik nap nagyon ingerült és dühös voltam, a másik nap meg szerettem mindenkit és mindent. Állandó jelleggel feladatokkal bombáztam magam. Persze olyanokkal, amikről tudtam, hogy meg tudom oldani. Ezekkel nyugtattam magam. Aztán gyúrtam, mint a gép. Ezek mind kényszer-cselekvések voltak. A kereteim (már, ha voltak egyáltalán, mert nem vagyok benne biztos, hogy voltak), itt már teljesen megszűntek. A kimenő-terveket, útvonalterveket folyamatosan felrúgtam. Általában úgy, hogy el sem mentem oda, ahova terveztem. Inkább otthon maradtam netezni. Másodikban jártam Alpha kurzusra is, illetve ez már elsőben elkezdődött, de mivel hamar másodikba léptem, a nagy része ebben a fázisban volt. Emlékszem, volt olyan, hogy lefénymásoltam valakinek az útvonaltervét. Ez is a keretekhez, szabályokhoz való viszonyomat mutatta. Azt hiszem, itt már bőven benne voltam a magatartásbeli változásban. Kifelé persze azt mutattam, hogy minden ok! A kapcsolataim rehabon belül teljesen széthullottak. Emlékszem, az Iszlainak sem mondtam el semmit, ami bennem volt, meg Pénzesnek sem, pedig ők nagyon közel kerültek hozzám. A kimenőimen sem jártam sehova, pedig folyton hívtak a gazdagréti gyülekezetből emberek. Ha, esetleg mégis elmentem, egyáltalán nem tudtam oldott lenni, nyeltem az ideget egyfolytában.
Otthon sokszor tapasztaltam bizalmatlanságot...
Egy kép ide: hazaérek, tesóm felkapcsolja a villanyt és fürkészi a tekintetem. Aztán folyton éreztem a feszültséget a levegőben. Hol nagyon, hol kevésbé. Ezt az egészet valahol megértettem, de mivel egyáltalán nem beszéltem ezekről a dolgokról, vagy csak felszínesen, ezért nem is voltak kezelve, és nem is voltak megoldásaim. Rengeteg értetlenség, düh, neheztelés volt bennem! Sokszor voltam ingerült is otthon.
Menekültem onnét ide, innét oda.
Aztán az egyik kimenőm alkalmával átmentem az egyik ismerősömhöz. Gazdagréten ismertem meg őt is. Kajáltunk meg dumáltunk, ők elkezdtek inni. Egyáltalán nem tudtam elengedni magam, miközben ők egyre jobban érezték magukat. Nagyon vágytam arra, amit éreztek! Közben meg folyton azon gondolkoztam, hogy le kéne innét lépni, de nem tettem meg. Kimentem a konyhába és ittam. Innét már csak idő kérdése volt az, hogy mikor fogok barnázni! Persze ezt felvállalni már képtelen voltam. Második fázisban kb. két és fél hónapot voltam. Harmadikos szintfelmérőmre azok ellenére, amit elmondtam, magabiztosan mentem föl. Persze ez annak is köszönhető volt, hogy fölkészültem rá. Fejbe megírtam mindent... Arra konkrétan emlékszem, hogy vittem fel kitalált példákat egy-két kompetenciánál. Az volt a cél, hogy harmadikba mehessek, és, hogy leadhassak minden felelősség-területet. Megtörtént a szintfelmérő, átmentem simán. Sőt! Sikerélmény volt, elégedett voltam! Aztán rá egy, vagy két hétre leadtam mindent: a konyhát, a géptermet.Megkönnyebbültem.
Nekem most (!) ez is azt mutatja, hogy mennyire nem voltam képben azzal, amit teszek!
Aztán egy hónap munka keresés volt, illetve csak érdeklődtem, keresgéltem. A Házban lett volna még dolgom elvileg.
Nem találtam a helyem.
Átjártam délelőttönként Martonba, a könyvtárba, netezni. Vagy ha nem mentem, akkor itt, a Házban a gépteremben ültem, vagy a Pénzesnek írtunk önéletrajzot, vagy a Twisternek, vagy nekem. Volt olyan is, hogy játszottam, zenét hallgattam. Nem éreztem már bűntudatot, meg semmiféle negatív érzést. Illetve elfojtottam és "leönigazoltam" magamnak, mit, miért teszek.
Aztán egyszer, mikor átmentem netezni Martonba, írtam a Zotyka haveromnak. Amíg ott voltam, legalább 19-20 üzenetet váltottunk. A végén már az volt, hogy mikor találkozunk. És itt már megfordult a fejemben elég komoly szinten a heroin.
Közben intézni kezdtem a támogatott tanfolyamot. Ezt rengeteg sorban állás és mindenféle kérelmek, papírok beadása után sikerült is elintéznem.
Minden hétvégén hazajártam. Valószínűleg észlelték rajtam, hogy valami nincs rendben, és egyre több konfliktusom volt otthon. Fejben itt már napi szinten megjelent az anyag. Az, hogy hogyan és mikor...
Március 1-én költöztem fel a szolgálatiba. Az volt bennem, hogy VÉGE... MENNI KELL ÉS CSINÁLNI AZ ÉLETEM! Egy hatalmas ijedtség lett rajtam úrrá!
Csoportokra már nem jártam, teljesen kívülállónak éreztem magam. Persze ebbe is én raktam bele magam.
Az iskola március 18-án kezdődött. Öt napig otthon voltam, és csak hétvégén voltam itt. Az Istitől már kértem kölcsön 19.000 Forintot, illetve a Missziótól. Könyvekre, meg bérletre.
Aztán a második hétvégén összevesztem Apámmal. Azon vesztünk össze, hogy neki nem tetszett ez az egész tanfolyamos dolog... Merthogy engem igazából csak a pénz érdekelt belőle. Ő azt mondta, hogy megint a sunyiságon jár a fejem, és nagyon összevesztünk. Visszajöttem a Misszióba.
És megint kölcsönkértem a Missziótól harmincezret. Ezt arra kértem, hogy föl tudjak innét járni suliba.
Én már akkor azon gondolkoztam, hogy hogyan kéne úgy anyagozni, hogy minden működjön. AMIKOR MÉG MEG SEM KAPTAM A PÉNZT!
Aztán, amikor megkaptam, beindultam, és egyből Solymárra mentem és heroint vettem.