Bizalom

Két nap telt el szombat óta... nagyszerű dolog volt ott lenni velük... látni a fiúk örömét, hogy együtt lehetnek. Még most is melegíti a szívem. Beszélgettünk... és voltak hallgatásaink is... de azt is jó volt megélni... mert együtt voltunk.
Érzem, hogy egyre kevesebb lesz az ilyen alkalom. Kincsként fogom őrizni a lelkemben ezeket a pillanatokat. Még fáj a gondolat, de kezdem elfogadni, hogy elindultak valamerre. Nélkülünk. Nem biztos, hogy tetszik az irány, de hagynom kell őket...
AZ ÉN GYEREKEIM! Lehet, hogy későn érnek, ugyanúgy, mint én, de megtalálják az útjukat előbb-utóbb, önálló személyiségekké válnak, lesz saját életük.

Arról beszélgettünk szombaton a csoporton, hogy van e bennünk bizalom. Akkor azt mondtam, hogy bennem most éppen nincs. Tenni sem tudok érte pillanatnyilag, hogy legyen. Illetve azt érzem, hogy nem nekem kell tennem. Én várok most.
Még nincs bizalmam... még nem kaptam teljesen vissza a fiam a drogostól...

(Én is voltam már olyan helyzetben, amikor rohadtul elvesztettem egy számomra fontos ember bizalmát... hosszú évek kemény munkája volt újra elnyerni... De az is lehet, hogy sosem lesz többet feltétlen bizalma bennem. Ki tudja?!)

Viszont én HISZEK a fiamban!
HISZEK ABBAN, HOGY KÉPES LESZ VISSZATÉRNI A POKOLBÓL KÖZÉNK!
HISZEK ABBAN, HOGY ISMÉT TUD MAJD ÖRÜLNI, MOSOLYOGNI, SZERETNI, ÖNFELEDTEN NEVETNI!
HISZEM, HOGY AKAR ÉLNI!

És előbb-utóbb, szinte észre sem vesszük, megjön majd a bizalom is!
Nem is kell ezen hosszan rágódni!