Levél a múltból...

Ma, a tavaszi nagytakarítás-folyamban, az íróasztal került sorra, egyebek között. Kipakoltam mindent, az utolsó szál papírig. Elképesztő, hogy milyen tetemes mennyiségű fecni bír összegyűlni két IGAZI RENDRAKÁS között...

Szortíroztam, válogattam, mi a szelektív, mi az elégetni való, amikor valami sárga villant meg...

Rögtön tudtam, hogy mi fog előbújni a papírhalmazból! Úgy őrzöm ezt a pár jegyzettömb-lapot, mint valami ereklyét. A papírokon egy levél van, amit én írtam, de Gergő mondta tollba...

Ez volt az első fogalmazása, amiben a drog-karrierjét próbálta összefoglalni. Azért született meg, mert rehabra jelentkezett. Akkor éppen a komlói Leo Amicihez.

2000 őszén íródott. Azon a nyáron töltötte be a tizennyolcadik életévét.

Bemásolom ide az egész levelet, változtatás nélkül, ahogy anno leírtuk (kivéve belőle a személyes adatokra vonatkozó részt)

"Sziasztok!

Ma reggel jelentkeztem nálatok telefonon, mert szeretném, ha segítenétek leszokni a drogról. Úgy érzem, már nem kapok elég segítséget az itthoniaktól.

...... vagyok, .... születtem, éppen, hogy csak betöltöttem a tizennyolcadik évemet.

....... lakom. Illetve már csak a személyimben szerepel ez a cím, mert az apám két nappal ezelőtt elzavart otthonról.

Drogos "önéletrajzom" 14 éves koromban kezdődött, két héttel azután, hogy befejeztem az általános iskolát. (Ez a 8 ált. a jelenlegi iskolai végzettségem)

Elkezdtem füvezni. Mikor először próbáltam, nem jött be nálam. Másodszorra viszont már nagyon jó volt. Ezután egyre többet füveztem, minden nap szívtam, egyre többet és többet... Nyár végére már napi négy gramm volt az adagom átlagosan, de sokszor még több is! Aztán hétvégente jött a speed, utána napközben is volt a speed. A következő állomás az LSD-s bélyeg volt hétköznap és hétvégén is.

Úgy tudták otthon, hogy iskolába járok, de ez nem volt igaz. A haverokkal jártuk a várost, be voltunk állva állandóan. Az időtartamokkal most már nem vagyok teljesen tisztában, de kb. egy év alatt jutottam el odáig, hogy ezeket az anyagokat keverve használtam. Kb. még egy évig így ment, csak egyre több anyaggal, egyre kevertebben, még káoszosabban csináltam. Ezek mellé jött még a extasy tabletta. Ekkor már minden nap keverve használta az összes anyagot, ami csak létezett számomra. Ez kb. fél évig tartott.

Aztán elkezdtem speedel lőni magam, és speed-függővé váltam. A legtöbb, amit belőttem egy éjszaka alatt az négy gramm volt, de volt olyan is, hogy 5-6 grammot szívtam fel orrba egy éjszaka alatt...

Utána jött a heroin. Elkezdtem egy jó pakkal, aztán lett másfél, és egyre több... Naponta többször is szúrtam, nem csak egyszer. Ez így ment egy jó évig. Keményen heroinoztam ez alatt az idő alatt.

A balhék állandósultak körülöttem otthon. Apuék megtalálták az injekciós tűkert és a kanalakat, és persze számon kérték. Apu többször megvert a lógások, a többnapos eltűnések miatt. Volt olyan is, hogy összeverekedtünk.

Aztán volt egy egész hetes eltűnésem. Ezt végig szúrtam, meg "bélyegeztem", meg rengeteget szívtam. A csúcs volt az egyik haveromnál egy két napos buli, aminek a vége az volt , hogy "UHHHH"!

Ahogy teltek a hetek, hónapok, persze próbálkoztam újabb iskolával, aztán dolgozni is elmentem a szüleim nyomására. De például a suliba is csak egyszer voltam bent, a munkahelyemen talán egy hónapot voltam összesen. Mind a kettő helyett inkább visszajártam a haverjaimhoz, és füveztünk és "bélyegeztünk" és herkáztam ezerrel.

Nem csináltam semmi mást, mint lógtam a haverokkal és össze-vissza kábítószereztem. Ami jött, azt csináltam.

Azután jött tavaly decemberben egy nap, amikor annyira belőttem magam, hogy azt hiszem, majdnem belehaltam. Akkor, a nagy adag heroin mellett még füvet is szívtam, nagyon sokat. Lőttem, szívtam... és nagy adagot lőttem, és megint szívtam, és szinte egész nap. A haverok úgy pofoztak föl a kocsi hátsó ülésén. Haza is vittek, de nem mertem bemenni, mert hogy akkor is, (mint annyiszor máskor), otthonról vittem el pénzt anyagra.

Valahogy eljutottam egy ismerősömhöz és ott aludtam éjszaka.

Reggel felkeltem, hozott a srác reggelit, és mire megreggeliztem, nyílt az ajtó, és belépett rajta az Apu nővére és az unokanővérem, hogy hazavigyenek magukhoz. Előtte persze ők már értesítették a szüleimet, és Anyu azonnal értem jött. Mikor Apu is megérkezett, akkor elmondtam nekik, hogy heroinfüggő vagyok.

Innentől járok drog ambulanciára. Ettől a naptól számítom a leszokási kísérleteimet.

Sokszor voltam az orvosnál azóta, de nagyon sokszor orvos helyett inkább visszamentem a haverokhoz belőni magam és füvezni.

Most a nyáron is füveztem sokat. És ezen az utolsó héten heroinoztam és speedeztem is... lőttem magam, és szanaszét szívtam az agyamat.

De le akarok szokni!

Újra elmentem az orvosomhoz, kb két héten belül valószínűleg befekszem a kórházba két hétre az ő javaslatára, hogy felerősödjek egy kicsit.

És szeretnék (nagyon akarok!) elmenni hozzátok, hogy megpróbáljak meggyógyulni!

Ezt a levelet az Anyukám írta, de én mondtam a történetet. Persze minden nincs benne a levélben, mert hosszú történet ez az egész ügy..."

Hát ennyi volt a levél.

Most, ahogy beírtam ide, láttam magunkat az Anyunál, ahogy ülünk az asztalnál, Gergő diktál, én írok, közben beszélgetünk. Megrendítő volt hallani ezeket a dolgokat nekem akkor. Hiszen először fordult elő, hogy ilyen mélységben, ennyire részletesen mesélt a drogosról.

Aztán eltelt tíz év, s annyi minden történt azóta vele... velünk... eltűnések, veszekedések, majdnem halál...

Egyre lejjebb csúsztunk... megjártuk a poklot mindannyian.

Furcsa érzések kavarognak bennem...

Felidéződnek azok a napok, hónapok... a rettegéssel töltött órák. Érzem az elkeseredettséget, ami akkoriban állandó társunk volt.

Ma már látom azt is, milyen gyenge próbálkozás volt ez leszokási kísérlet. (Nem is vették komolyan a Leo Amiciben, soha nem jutott el odáig.)

Aztán az össze-vissza kavargó érzések után megnyugszom. Hiszen mindezeken már túl vagyunk.

ÉS ÉL A FIAM!

* Szombaton tudtam meg, hogy Gergő egyik általános iskolai évfolyamtársa, aki akkor az egyik legjobb barátja volt (sajnos a drogosságban is!), nemrég beadta magának az aranylövést.

Huszonhét éves volt.

Nyugodj békében Kisbeszi!

Bizalom

Két nap telt el szombat óta... nagyszerű dolog volt ott lenni velük... látni a fiúk örömét, hogy együtt lehetnek. Még most is melegíti a szívem. Beszélgettünk... és voltak hallgatásaink is... de azt is jó volt megélni... mert együtt voltunk.
Érzem, hogy egyre kevesebb lesz az ilyen alkalom. Kincsként fogom őrizni a lelkemben ezeket a pillanatokat. Még fáj a gondolat, de kezdem elfogadni, hogy elindultak valamerre. Nélkülünk. Nem biztos, hogy tetszik az irány, de hagynom kell őket...
AZ ÉN GYEREKEIM! Lehet, hogy későn érnek, ugyanúgy, mint én, de megtalálják az útjukat előbb-utóbb, önálló személyiségekké válnak, lesz saját életük.

Arról beszélgettünk szombaton a csoporton, hogy van e bennünk bizalom. Akkor azt mondtam, hogy bennem most éppen nincs. Tenni sem tudok érte pillanatnyilag, hogy legyen. Illetve azt érzem, hogy nem nekem kell tennem. Én várok most.
Még nincs bizalmam... még nem kaptam teljesen vissza a fiam a drogostól...

(Én is voltam már olyan helyzetben, amikor rohadtul elvesztettem egy számomra fontos ember bizalmát... hosszú évek kemény munkája volt újra elnyerni... De az is lehet, hogy sosem lesz többet feltétlen bizalma bennem. Ki tudja?!)

Viszont én HISZEK a fiamban!
HISZEK ABBAN, HOGY KÉPES LESZ VISSZATÉRNI A POKOLBÓL KÖZÉNK!
HISZEK ABBAN, HOGY ISMÉT TUD MAJD ÖRÜLNI, MOSOLYOGNI, SZERETNI, ÖNFELEDTEN NEVETNI!
HISZEM, HOGY AKAR ÉLNI!

És előbb-utóbb, szinte észre sem vesszük, megjön majd a bizalom is!
Nem is kell ezen hosszan rágódni!

Kimenő

Már egy ideje kapcsolatban állok a Gazdagréti Gyülekezettel. Második terápiámon kezdtem el rendszeresen oda járni. Először csak kimenőimen, istentiszteletre. Már ezeken az alkalmakon megfogott az a légkör, ami ott van. meg tudtam nyugodni, és szimpatikusak voltak az emberek. Voltam Alpha kurzuson, alpha hétvégén, aztán béthán, és utána elkezdtem házi csoportra járni. Erről a csoportról annyit kell tudni, hogy alpha kurzus eleje óta együtt van. Amikor tehettem, mentem és találkoztam velük. Annak ellenére, hogy sok feszültség és szorongás volt bennem, amikor velük voltam. Nagyon ritkán tudtam oldott lenni. Persze ez nem miattuk volt, hanem azért, mert folyamatosan romboltam az önértékelésem és azt a pici önbizalmamat... A folyamatos keret-tágításokkal, elfojtásokkal, őszintétlenségemmel. Valamilyen szinten végig kísérték, végignézték a visszaesésemet. Aztán megismerték a drogos, anyag-irányította Gerit. Először csak kölcsön kértem tőlük... Aztán meg loptam is tőlük. Mindezt úgy, hogy még segítettek is anyagilag engem. Ezeknek a tudatában mentem el tegnap Gazdagrétre.
Nyugtalan voltam, szorongtam, amikor elindultam tegnap reggel. Amikor fölértem Kelenföldre, már oldottabb voltam. Ez köszönhető volt annak, ahogy gondolkodtam... Meg annak is, hogy ott volt a Söri, meg a a Marci is Kelenföldön. A templomban szeretettel fogadtak, de én zavarban voltam. Aztán egyre többen vették észre, hogy ott vagyok, és örültek neki. Köszöntek, meg mosolyogtak. Elkezdtem megnyugodni. Istentisztelet után beszélgettem az érintett emberekkel. Megkönnyebbültem, és teljesen megnyugodtam. Az volt bennem, hogy túl vagyok rajta. Aztán visszafelé már nyugodt voltam, és amikor befelé sétáltam Ráckeresztúrra, teljesen felszabadult lettem. Szép idő volt és jó levegő, jól esett sétálni egyet. Aztán beszélgettem a Zénóval és tartott nekem egy sokkoló tükröt... ami fájt és levert lettem tőle. Felhívta a figyelmemet a "szégyenlem magam és bocsánatot kérek" mondat jelentőségére. Egész életemben elkerültem, és nem mondtam ki ezeket. Ezzel el is zárkóztam az elől, hogy tisztázzuk és kimondjuk a dolgokat.

Fázisváltási kérelem

Négy hónapja vagyok itt, és néha olyan érzésem van, mintha el sem mentem volna innét 2007 óta. Októberben, mikor visszajöttem, eléggé meg voltam törve és reménytelennek éreztem azt, hogy én valaha is józanul éljek. Nem láttam magamat semmiben tisztán, se munkahelyen, se bármilyen kapcsolatban (párkapcsolat, barátok, család), és önállóan sem. Nem tudtam a munkatársak szemébe nézni. Nagyon mély szégyen és bűntudat gyötört. Az első három hétben nem sokat vállaltam, nem küzdöttem. Viszont, ami már akkor feltűnt, hogy sokkal könnyebben nyitottam a közösség felé és nem okozott akkora nehézséget a beilleszkedés. Ebben persze az is közreműködött, hogy ismerem az itteni rendszert és terápiát. Azután jött az a lakógyűlés, ahol meg lett említve a nevem. Ez indított igazán a helyes úton. Elkezdtem feldolgozni a visszaesésemet. Ebben nagy segítségemre volt a VIM*. Nem voltam tisztában, és nem is tartottam fontosnak azt, hogy mik a visszaesési tüneteim. Ez az egyik legfontosabb dolog, ami most első fázisban értelmet nyert és tudtam gyakorolni. Meglátni a folyamatokat, amik bennem zajlanak és tenni ellenük. Ami most, szintfelmérőn is kijött, hogy komoly problémám még mindig a konfliktus helyzetek kezelése, és az ebből származó elfojtásaim kezelése. Arra a szintre már eljutottam, hogy felismerem ezeket a helyzeteket, de még mindig a két végletben mozgok, vagy kikerülöm, illetve kilépek a szituációból... vagy elcsúszik a közlésformám. Ebből jött elő, és lett világos számomra, hogy az indulat-kezeléssel is vannak gondjaim. Ez nekem teljesen új dolog, nem láttam ezt eddig magamon, és nem éreztem problémának. Ami fontos még, és szintén szintfelmérőn jött elő, a makacsságom és az önfejűségem. Tudok már segítséget kérni, de az elfogadás részében még van mit fejlődnöm. Rengeteg haladást tapasztalok magamon, sokkal nyitottabbnak érzem magam, könnyebben neszélek magamról, de észreveszem a problémákat. Tudok őszinte lenni magamhoz és a körülöttem élő emberekhez. Beismerem, ha hibázom, ha rosszul gondolok valamit. Mögé tudok állni annak, amit mondok, és nem várok el olyat másoktól, amit magamtól ne várnék el (úgy gondolom, ebben is tudok mérlegelni, bár néha nehezen megy). Sokat fejlődött a vélemény-felvállalásom, könnyebben mondom ki a gondolataimat, és érzem ennek fontosságát és hasznát. Sok munkám lesz még a pesszimizmusom legyőzésével, és a rugalmasság objektív mérlegelésre alapuló használatával. Mind magam felé, mind mások felé egyaránt. Nagy segítségemre lesz, ha megtanulok pozitívan ránézni a körülöttem és a bennem zajló dolgokra. Hangsúlyt kell fektetnem a rendszerességre,ennek a gyakorlására, mert még mindig döcögősen megy. Gyakorolnom kell a következetességet a kapcsolataimban. A mentori munkában folyamatosan azt éreztem, hogy meg vagyok erősítve a gondolkodásomban és persze fel lett nyitva a szemem. ha valamin át akartam siklani. A hitemmel kapcsolatban is vannak és voltak nehézségeim és haladásaim is. Mostanra teljesen átfordult bennem a jövő-képemmel kapcsolatos negatív látásmód. Hiszek abban, hogy okkal kerültem ide megint, mert valami célja van velem Istennek, és a sok rossz dolog ellenére , amit tettem, szeret és kegyelemben részesít. Már látom magamat józanul és önállóan élni. Észre veszem Istent a hétköznapokban... a jelenlétét.. szól hozzám nap mint nap, és mutatja az utat, ha lankad a figyelmem, "felpofoz", ha vadhajtások kezdenek nőni, megmetszi. És a legfontosabb, hogy szeretetre tanít és tudok hálás lenni, ami gondolkozásomban jön elő. Így zárom az első fázist, és vágok neki egy nem túl hosszú, de annál tartalmasabb másodiknak. Ami nem lesz egyszerű, mert már most megjelent, ami régen, a lazulás és a rendszer ismeretének kihasználása. Egy pár példa erre: tortáztam, mert a Beni beteg lett, és egyből az ugrott be, hogy kivonom magam az aznapi, délutáni csoportokból.. könnyebb út. Vagy, hogy nem takarítok, már megtehetem... Vagy az, hogy majd én tudom, mikor beszélek esti talin, vagy akármilyen csoporton. Nem lesz hosszú a második fázisom. Felelősség terület szinten át akarom venni S. Petitől a takarítást, ez konkrét célom, aztán majd még amire lehetőségem lesz. Szemináriumokat fogok tartani. Konkrétan hármat, a dependens személyiségről. VIM-et fogok tartani, ezt már a most következő héten. Akarok egyet orientálni és egy csoport-vezetést végig vinni. Patronálni is akarok, mert ezzel, ugyanúgy segítek magamon is, mint a másikon. Ezt ugyanúgy fogom csinálni, mint Balázs, mert szerintem ez hatékony és tapasztalataim szerint mindenkinek hasznos. Március közepétől elkezdek készülni a harmadikos szintfelmérőre, ugyanúgy, mint a másodikra. A kimenőimet, az egynaposakat Gazdagrétre tervezem, vasárnaponként. Fontosak nekem az ott megismert emberek, és helyre akarom hozni velük a kapcsolatomat. Szeretek oda járni. Két két-napos kimenőt tervezek, ezekkel kapcsolatban m,ég bizonytalan vagyok. Ötleteim vannak, de még anyagilag nem tudom, hogyan lesz kivitelezhető. Április 21-re fogom kérni a harmadikos szintfelmérőmet. A zarándok úttal kapcsolatban úgy döntöttem, hogy egyedül akarok menni, és tavasszal. A fő célja egy olyan folyamat vége lesz, ahol a múltbéli bűnök, terhek kerülnek majd lezárásra. A diakóniával kapcsolatos dolgaimat is elkezdem intézni, amint többet megtudok a lehetőségeimről. Összességében úgy érzem, hogy ezek a célok, és az első fázisból hozott pozitív és negatív dolgok fognak új kihívásokat hozni, illetve már hozna is, így tudok tovább fejlődni és készülni a diakóniára, ami a legfőbb célom. És persze a kinti életre.ű


*VIsszaesésMegelőzés

Levél a jövőből

"Szia Geri!

Öt év telt el, mióta utoljára láttuk egymást. Sok minden történt azóta. Emlékszem, éppen az A-val voltál elfoglalva, pedig érezted, hogy nem tesz jót Neked!. Aztán, amikor elváltak útjaink, utána hallottam, hogy Isten kezébe tetted és az akaratára bíztad ezt a történetet. A terápiádon végig rengeteget tanultál magadról és sokkal türelmesebb lettél az eltelt hónapok növekedésével. Rengeteg szemináriumot, és csoportot tartottál és folyamatosan tetted ezt, ami nehéz volt és szorongást, félelmet generált benned. Megtanultad és tudatosítottad magadban a visszaesésre utaló jeleidet, és azt, hogy egyedül nem tudsz tiszta maradni. Szembe néztél magaddal, és, ha kellet beismerted a hibáidat. Bele tudtál nézni a fájdalmas tükörbe. Azt az önismeretet, amit összeszedtél, arra használtad az egész terápia alatt, hogy változtass a gondolkodásodon, és a régi berögzült viselkedéseden. Volt egy zarándok utad, ami nagyon sokat segített abban, hogy mélyebb legyen az Istennel való kapcsolatod. Mielőtt elmentél erre az útra, megkeresztelkedtél. Felnőtt keresztség volt, érezted ennek súlyát, erejét. Rengeteg hullámvölgy volt, amíg eljutottál az öreg irodáig, de szinte végig kiegyensúlyozott tudtál maradni. Aztán jött az öreg iroda. Egy hónapig "vezetted" a Házat és jól csináltad. Mérlegeltél a döntéseid előtt, és, ha kellett visszakoztál... beismerted, hogy hibáztál. Már terápiád alatt eldőlt, hogy önkéntes évre mész. Valószínűleg ez is motor volt végig a Misszióban töltött idő alatt. Végül Olaszországban kötöttél ki. Az eleje nagyon nehéz volt. Magányos voltál és nyelvi nehézségek miatt nehezen illeszkedtél be. Ráadásul egyfolytában csak dolgozni kellett, és bár számítottál erre, mégis "lesokkolt". Három hónap után kezdtél beilleszkedni. Már tudtál beszélgetni... szereztél ismerősöket és lettek barátaid. Voltak forró helyzetek, amikor piáltak és szívtak a körülötted lévő emberek, de mindig a józanságot tartottad szem előtt, és nem hagytad magad befolyásolni. Ez alatt az egy év alatt, amíg segítő voltál, megtanultál tanulni, önálló lenni és beosztással élni. Rengeteg élményt szereztél, láttál egy darabkát a világból, amire mindig is vágytál. A diakóniai év végére jól beszéltél olaszul és már angolul is meg tudtad értetni magad. Addigra teljesen letisztult benned az, hogy segíteni akarsz az embereken, ez a te utad. Ebben találod meg magad és ki tudsz teljesedni. Olaszországból hazatérve lementél Pécsre, találtál magadnak munkahelyet. Úgy érkeztél oda, hogy szeretsz élni és az apró dolgok is örömet okoztak. Tudtál büszke lenni magadra és a hibáidat is tudtad sikernek megélni. Aztán elkezdted az érettségit, már minden könnyebben ment, hamar beilleszkedtél, lettek barátaid és azért szerettek meg, aki vagy és nem azért, aki voltál. Magadat adtad. A négy év alatt rengeteg tapasztalatot szereztél az életről, emberekről, de ami a legfontosabb: magadról.
Most 2015 van! Van egy barátnőd, akit szeretsz, és ő viszont szeret téged! Önálló vagy. Nem fenékig tejfel az élet, de jól érzed magad a bőrödben. Van albérleted, rengeteg ismerősöd, barátod, és végre ejtőernyőzöl. A barátnőddel együtt, mert ő is egy kicsit őrült.
Tegnap jelentkeztél a főiskolára..."

Ajánlás

"Gery-t olyannak látom, mint a homokozóban játszó gyermeket, ki mamájával épített várat. Szép volt, vizet is hoztak a várárokba, de néha összedőlt, meg piszkos lett a keze, aztán szemébe, nadrágjába ment a homok. Így elment a kedve a játéktól. Most újra kedve van játszani, már tudja, meri egyedül és komolyabb várat épít. Korábban nem volt alkalmas a vár, sem ő vendégek fogadására, de most szeretettel várja őket terített asztallal és asztali áldással. Aki pedig nem tud eljönni hozzá, azokhoz szívesen megy váruk építésében segédkezni, tapasztalatot cserélni. Van mit adnia és tud még kapni is.

Ezért szeretettel ajánlom őt szolgálattételre, remélve, hogy VÁR-ja őt (neki) az ÖDE.


Tisztelettel:

Victor István

református lelkész"

"... erőt kérek a hétköznapokhoz."

"Saint-Exupery:Fohász
--------------------
Uram! Nem csodákért és látomásokért
fohászkodom, csak erőt kérek a
hétköznapokhoz.

Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé,
hogy a napok sokféleségében és
forgatagában időben rögzítsem
a számomra fontos felismeréseket
és tapasztalatokat.
Segíts engem a helyes időbeosztásban.
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok
fontossági sorrendjének, elsőrangú vagy
csupán másodrangú fontossága
megítéléséhez.

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és a
mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak
az életen, de értelmesen osszam be
napjaimat, észleljem a váratlan
örömöket és magaslatokat.

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy
az életben minden simán kell,
hogy menjen. Ajándékozz meg azzal a
józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések
az élet magától adódó ráadásai,
amelyek révén növekedünk és érlelődünk.

Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt,
akinek van elegendő bátorsága és
szeretete az igazság kimondásához.
Az igazságot az ember nem magának
mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.
Tudom, hogy sok probléma éppen
Úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.

Kérlek segíts, hogy tudjak várni.
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk
Van a barátságra. Add, hogy az élet legszebb,
legnehezebb, legkockázatosabb és
legtörékenyebb Ajándékára méltók lehessünk.

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a
kellő pillanatban és a megfelelő helyen
szavakkal vagy szavak nélkül egy kis
jóságot közvetíthessek.

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől.
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt,
amire szükségem van.

Uram! Taníts meg a kis lépések művészetére!

Ámen"


Időről időre belebotlom ebbe a versbe. Biztosan megvan az oka.

És mindig, amikor rátalálok, nagyon ott van bennem a hangulata.

Pár perccel ezelőtt beszéltem Gergővel. Folynak a könnyeim, pedig semmi baj nincs vele. Egyszerűen csak éli az életét a Házban, szervezi a diakóniai évét, már beadta a pályázatait. Pár nap múlva megy egy személyes beszélgetésre a szervezetekkel, ahová jelentkezett... aztán jön az elbírálás időszaka, nem tudom, mikorra kap választ. Meglesz az is, mire kell, szeptemberig van idő.

Csoportokat vezet, takarítást szervez, készül a keresztelőjére, és a zarándokutat készíti elő.


Most eszembe jutott az Anyukám.

Hogy csinálta, hogy akkor engedte el a kezünket, amikor kellet?

Vajon mit érezhetett?


"Uram! Nem csodákért és látomásokért
fohászkodom, csak erőt kérek a
hétköznapokhoz."