Részlet Gergő naplójából 1.- Véglegesítési kérelem

Azért akartam megint ide visszajönni, mert én itt kezdtem el felnőni. Itt láttam meg magam, azt, hogy merre is tartok. Persze ez csak most van bennem. "Könnyebb" volt ide jönni, mint Pécsváradra vagy máshova, mert ismerem az itt dolgozókat, a terápiát. Bár annyira nem volt könnyű. Nagyon nagy szégyen volt bennem. Ez máig tart. Pont ez okozza az egyik legnagyobb nehézséget most. Az, hogy ismerek itt mindent. Az, hogy ne látvány terápiát csináljak, mint az előző nyolc hónap alatt. Rengeteg olyan helyzet van, amikor tudom mit kell mondani ahhoz, hogy ne hagyjak magamon felületet. Sokat küzdök ez ellen! Annak ellenére, hogy ez a 19. hónapom itt, és nagyon sok minden megvan már a fejemben. Komoly problémákat okoz, hogy tegyem is ezeket. Szinte amióta itt vagyok, azóta mindig mondja a lelkiismeretem, hogy mi a helyes. Sokszor mégsem teszem. Vagy azért, mert befolyásolható vagyok, és nem tudok nemet mondani, vagy azért, mert nem vagyok elég következetes és objektív sem magammal, sem másokkal szemben. Aztán az is gátol, hogy nem látom magamat tisztán, önállóan élni. Nem hiszem el, hogy menni fog. Annak ellenére sem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy a képességeim megvannak hozzá. Ezeken a dolgokon változtatni akarok. Aztán itt van még a gondolkodásmódom, az értékrendem, ami probléma és változnom kell benne. Mondok egy példát erre, ami most történt. Pakoltam a Robika cuccait zsákokba, és egy csomószor eszembe jutott, hogy elrakjak magamnak valamit belőle. Akármit! Borotvát, arcszeszt... Rosszul vagyok ilyenkor magamtól. De ez jön!
Most kezdtem el a héten a megosztásokban elmondani, hogy miket csináltam kint, illetve folytattam, mert már elkezdtem egyszer...
Párhuzamosan, ezzel együtt elindult a VIM (VIsszaesés Megelőzés). Arra kellett rájönnöm, hogy nagyon keveset tudok saját betegségem tüneteiről. Ezzel is többet kell foglalkoznom, mint gondoltam.
Mert hiába tanulom meg a VIM-et, ha nem veszem észre a saját magamban zajló visszaesési folyamat jeleit! Így, ha izomból csinálok mindent és kitartóan, akkor sem fogok tudni tiszta maradni. Jelenleg nehezemre esik összerakni az elmúlt fél év emlékeit is. De azzal, hogy beszélek róla, egyre jobban tisztul le a kép. Sokszor nehezen fogalmazom meg, hogy mi van bennem, vagy, hogy miket érzek. Ettől rengeteg szorongás és feszültség van bennem. Legtöbbször meg kikerülöm az olyan helyzeteket, ahol tudom, hogy mi lenne a helyes és a jó irány, mit kéne mondani ahhoz, hogy a jó felé menjek. Egyszerűen kikerülöm a konfliktus helyzeteket. Még mindig nagyon nehezen kezelem a stresszt, és az ezzel járó feszültséget. Sőt! Mondhatom, hogy sehogy se kezelem! Elfojtom. Nagyon ritkán tudom kimondani ilyenkor is, ami bennem van. Egyenlőre ennyi problémával állok szemben, illetve ezeket látom, mert biztos van még!
Amit én tőletek várok, a közösségtől, az, hogy mondjátok ki, ha valamit láttok rajtam. Nekem az sem baj, ha konfrontatívabban teszitek ezt. Mivelhogy azt vettem észre, ez segít.
Szeretném, ha helyzetbe hoznátok sokszor feladatokkal. Lelki feladatokra gondolok. Az sem baj, ha váratlanul jön ez. Terhelést szeretnék, olyat, ami stresszel jár! Dobjatok bele a mély vízbe! Úgy érzem, ezek a dolgok tudnak majd segíteni azon, hogy kijöjjenek a hibák.
Úgy érzem, elég hamar be tudtam illeszkedni ebbe a közösségbe. Nyitott vagyok mindenki felé, meghallgatok bárkit, bármiről. És annak ellenére, hogy nehezen megy, megosztom tapasztalataimat mindenkivel. Persze nem osztom az észt, az nem én vagyok. Látok sok mindent embereken, látom magamat bennük, de nem szoktam leoltani senkit. Inkább megpróbálom elmondani a saját tapasztalataimat. Úgy gondolom, hogy első fázisban a saját problémáimat tekintve tudok fejlődni. Elsősorban a cselekedetek szintjén, de úgy gondolom, hogy még felismeréseim is lesznek.

2009.11.01.

Ma este...

... elhatároztam, hogy megcsinálom ezt a blogot, és elkezdem beleírni Gergő eddigi napló-részleteit.
Az előzmények ott vannak az első pár bejegyzésben.

Valahogy szeretném egyértelművé tenni, hogy mikor szólok én és mikor Gergő... ezt még ki kell találnom.

Ez a mai nap valahogy nem jó. Pedig gyönyörű idő volt., jól ment a munka, gyorsan végeztem a postával, bevásárlással. Hamar itthon voltam. Begyújtottam, kiteregettem a ruhát, amit még reggel raktam a gépbe, főztem egy gyors pörköltet, krumplival.
Minden haladt rendesen, de mégis... néha úgy érzem leterítenek a nehézségek. És ha egyedül vagyok, könnyebben búnak eresztem a fejem... :o))))
Átmenetileg csak, de... mégis...

Még pár perc, és megrázom magam.
Sokáig nem tudok szomorkodni. Az nem én vagyok! :o)

Beszélgetés

Ezt 2009. október 20-án írtam:

"Tegnap este bejött hozzám beszélgetni a nagyfiam.

Előző nap szóltunk neki, hogy ha nem tud több pénzt adni ebben a hónapban, akkor nem fogjuk tudni kifizetni a számláinkat. A villany-, a gáz-, és a telefonszámlákat sem!

Jó ideje már, hogy megbeszéltük vele, segít ebben a nehéz időszakban azzal, hogy hazaadja minden pénzét. Kivéve persze amit kajára költ, meg a sportra. Azt is megbeszéltük, hogy ha valamit venni akar, szól, és természetesen odaadjuk rávalót. De nem nagyon vett semmit...

Persze minden forintja könyvelve van, ami nem az ő kiadása, azt szigorúan adósságként kezeljük az apjával, ha sikerül a telket eladni (vagy a lakást), visszakapja.

Ezt is megbeszéltük vele.

Kábé kétszázezerrel tartozunk már neki. De így legalább, ha nem is napra pontosan, de a hónap végéig minden csekket be tudtunk fizetni.

Működött is a dolog sokáig. Mostanában viszont, szinte már hetek óta, nagyon keveset ad ide.

Tehát jeleztük, hogy gáz van... illetve nem lesz gáz, meg villany, meg telefon, mert azt már nem tudjuk a mi fizetésünkből rendezni... eddig se ment az ő segítsége nélkül.

Nem mondhatnám, hogy boldog volt! Megértem őt! De nem tudunk mit tenni, hiába röstellem a dolgot! Hiszen már nem is kéne, hogy velünk éljen, elmúlt harminc éves! De most asszem térden állva könyörögnék, ha el akarna költözni itthonról!

Tudom én, hogy élnie kéne a saját életét, ami éppen csak elkezdődött a drogozás után!

Igaza volt a barátnőmnek, amikor azt mondta, hogy hagyjam, lassan talpra áll, Őt nem szabad sürgetni.

Évek teltek el a túladagolása óta, tényleg talpra állt, dolgozik tisztességesen, nem keres rosszul, és VÉGRE kimozdul a számítógép mellől a szabadidejében! Futni, úszni, focizni jár, évente háromszor-négyszer találkozik a fiatalokkal, akikkel együtt játszanak a neten. Olyankor mindig együtt töltenek egy hosszú hétvégét valami szép helyen.

De amúgy nagyon magának való, nem jön el a családi programjainkra, inkább bebújik a szobájába.

Na,hogy a fenébe keveredtem ide... nem erről akartam írni igazából...

Szóval tegnap este bejött, és megkérdezte, mit lehet tenni az ellen, hogy ne éljünk ilyen lehetetlen, szegényes körülmények között. Vegyünk vissza az igényeinkből, javasolta. Kérdeztem, hogy milyen igényekről beszél. Kiderült, hogy a kocsira gondolt, szerinte elég lenne nekünk egy kisebb is, azt talán olcsóbb lenne fenntartani. Ebben is lehet igazsága, de mondtam, hogy az apja nagyon ragaszkodik ehhez az autóhoz, ez élete egyik álma volt! Egy vadiúj, nagy autó! Már persze az eddigiekhez képest nagy, mert autónk az mindig volt.

Mondtam, hogy erre nem fogjuk tudni rávenni. Arra viszont igen, hogy függetlenül a munkába járás nehézségeitől, kiköltözzünk a telekre. Ott kisebb lenne a rezsi, és ha a lakást el tudnánk adni, talán megszabadulhatnánk a hiteleink egy részétől. Mindtől nem, hiszen a telek nem csak a miénk. Ha odamennénk lakni, Ágiéknak ki kéne fizetni a részüket!

De, hogy lehet manapság eladni egy ilyen felújítás előtti állapotban, eléggé szétcincált lakást?! Na, jó! Persze lehet! De még a hitelhez megállapított értékét sem kapnánk meg most/így!

Az Emberem inkább befejezné, hogy több pénzt kapjunk érte...

Na! Hát nem lett ettől sem boldog a Fiú! Olyanokat kérdezett, hogy ha kimegyünk mégis, akkor mennyi idő, míg rendeződnek a dolgaink és nem lesz gond, hogy kaját vegyünk?

Nem tudtam megbecsülni. Papus szerint nekünk olyan sosem lesz.

(Ettől felment bennem a pumpa, de ez egy másik történet!)

Mondtam a fiamnak, hogy nem csak a válság miatt tartunk itt, ugye tudja. Erre berágott! Hogy ő már rég nem drogozik, én pedig már milyen régen dolgozom! Ez is igaz! Ezt még az apja is elismerte éjjel, mikor elmeséltem neki a beszélgetésünket.... csak ingatta a fejét, sajnálkozva, hogy hááát.. igen... és mégis! Kihatással van az életünkre!

Nem tudtam megnyugtatni szegény gyermekemet.

De azt megígértem: keressük a lehetőségeket, hogy visszatereljük az életünket egy jobb, de legalábbis anyagilag némileg könnyebb mederbe.

Mert most nagyon a gödör alján vagyunk. Mi is! És hiába mondom a pasiknak, hogy másoknak még ennél is rosszabb! Nem hatja meg őket!

Azért az érdekes volt számomra, hogy, amikor a telekre-költözésről volt szó, mondtam a Bélusnak, hogy ő maradhatna itt, az Anyunál van még egy üres szoba. És nem kapott kapva a lehetőségen! Azt mondta, hogy ő szívesen költözik ki velünk!

Na, igen! És nem azért akarja a változást, hogy könnyebb legyen kifizetni a számláinkat!

De nemááá, hogy ne legyen itthon NORMÁLIS kaja!!!!

Miért van az, hogy CSAK ÉN LÁTOM ebben a szoáréban meg a HUMORT is??!!!

Pedig könnyebb lenne elviselni... túlélni... így!

*Gergőről több, mint egy hete nem érdeklődtem telefonon! Meg kéne tennem! És levelet is írhatnék neki! De ő is nekem/ünk!"

Csend, de nem a lelkemben

2009 október 11-én pedig ezt:

"Most már biztos, hogy egy darabig Gergő nem fog ebbe a blogba írni!

Hiszen holnap lesz egy hete, hogy a rehabon van ismét. Hétfőn ment, kedden telefonáltam délelőtt. De csak azért, mert volt bennem is némi bizonytalanság, hogy VALÓBAN OTT VAN-E! És mert Papus nem hagyott békén, hogy beszéltem-e már velük... tudok-e róla valamit...

Miért nem telefonál ő? Ez felfoghatatlan számomra!

Ma ismét hívtam a rehabot. Kerestük Bélus webkameráját. Azt mondta, Gergő biztos eladta. Én nem gondoltam. Ez a kamera kábé ezerötszáz forint volt, vagy még annyi sem! Mit kapott volna érte?!

Papust hívtam, ő sem tudta...

Aztán gondoltam egyet, fölhívtam a Missziót. Ugyan egy hónapig most nem beszélhetünk vele telefonon sem, de ha kérem, megkérdezik tőle, amit tudni akarok. Meg is kérdezték. Azt üzente, nem tudja, hol lehet a kamera, ÉS NEM IS ADTA EL! Igen... TUDTAM, HOGY NEM!

Kérdeztem a fiútól, aki fölvette, hogy van a fiam. Azt mondta nagyon jól. Még nem lehet tudni, meddig marad ott, milyen hosszú lesz ez a terápia...

Nem tudom... Tele vagyok kétségekkel. Mire fog jutni magával? Akarja-e már TÉNYLEG a gyógyulást?

Elképesztően NEM AKAROM, hogy hazajöjjön a következő években! Nyugodtan szeretnék végre lenni Tőle! Annyi nyűg van nélküle is! De ha nem a rehabon van/lesz, nem lesz nekem sem egy nyugodt percem. Papusról már nem is beszélve! Meddig lehet ezt csinálni?

Mennyit kell pihenni lelkileg az elmúlt hetek... évek sokkjai után, hogy NE ÉREZZEM: ezt nem bírom tovább így csinálni! Szeretem a férjem! Nem akarom elhagyni!!!!

De azt sem bírom már elviselni, hogy meg sem hallja, amit mondok!

Ez egy rohadt, torok-szorongató érzés!!!!!"

Jelek

2009. szeptember 28-án ezt írtam:

"Ma kaptam ajándékba egy szép idézetet:

"Ha romba dőlnek legszebb álmaid, reményeid ne hagyjanak el, mert sokszor a romok fölött a legszebb virágok nyílnak."
(Goethe)

Olyan sokat mondó!

Megviselt az elmúlt másfél hónap, de különösen az utolsó hét.

Napok óta azon gondolkodom, mikor vettem észre először, hogy nem stimmel valami...

Azt hiszem, amikor a fényképezőgépet kérte, hogy megy az Annához, szeretne pár fotót csinálni. Hitetlenkedve néztem rá! Nem is értettem, hogy képzeli! Már eladott egy gépemet a drogért! És TUDJA, hogy mit jelent nekem a fotózás!

Persze, hogy nem adtam! És igen! Akkor már jelzett a vészcsengő! Csak megint nem figyeltem rá!

Vagy csak ANNYIRA NEM AKARTAM tudomásul venni, hogy megint kezdjük elölről az egészet!!!!

Megkaptam érte a "jutalmamat"... droggá lettek barkácsgépek, méregdrága szoftverek, elvitte az utolsó fillért is a pénztárcámból. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elküldtük otthonról. Akkor azt hittem, végre közös akaraton vagyunk...

Ebben is tévedtem.

És nem tehetem érte egyedül felelősnek Papust.

Hiszen remegve vártam minden nap, míg nem volt itthon, hogy halljam a hangját... hogy tudjam, él még! Nem adagolta túl magát!

De az életéért való rettegés mellet a harag is munkált bennem.

Aztán pár nap után megint beengedtük a lakásba. Piszkos volt, éhes.

Azóta itthon van.

Készül a rehabra. Ha visszaveszik, a Misszióba megy. Kívánom, hogy sikerüljön!

És közben ott motoz bennem a kérdés, vajon lent volt- e már a gödör alján?

Vagy megint nem engedtük meg neki, hogy megérezze a hideget?

Úgy beszéltük meg, hogy ezt a blogot ketten írjuk majd. Kértem, hogy írjon ő is... még ha csak piszkozatban is.

Borzasztó dolgokat mesélt azokról a napokról, mikor az utcán volt.

Azt mondta, agyonnyomja a lelkiismeret furdalás... a tettek terhe...

Szerettem volna, ha kiírja egy kicsit magából! Hiszen éreztem, láttam, már az is jólesett neki, hogy elmondhatta.

Eddig semmi.

Valami azt súgja belül, hogy még mindig nem kész arra, hogy kezelni tudja függőségét. VALÓBAN KEZELNI! Hiszen pszichésen MINDIG függő lesz. Azt kell megtanulnia, hogyan tud ezzel együtt élni! Úgy, hogy közben teljes legyen az élete... családdal, barátokkal, munkával...

Azt mondja TUDTA, hogy hazajöhet.

MIÉRT NEM TUDOK NEMET MONDANI???!!!!!"

Beköszönő

Hirtelen felindulásból létrejött még szeptemberben egy másik blog.

Aminek elszúrtam a regisztrációját. Szóval a jelek arra mutattak, hogy KELL.

Hát legyen.

Az volt a terv, hogy az egyik felét én írom, a másik felét a fiam. Aki drogfüggő.

De ő most nem tud ide írni. Mert rehabon van.

Hát írok én.

Helyette is... szó szerint. Ha megtisztel vele, és ideadja, én bemásolom. Úgy, ahogy ő leírta. Minden változtatás nélkül.

Majd meglátjuk.